Laci bácsi, visszavárunk!

Killik Lászlónál jártunk a kórházban.

Amikor jött a hír, hogy Laci bácsi az egyik budapesti kórház urológiai osztályán fekszik, nagyon megijedtem. 88 éves múlt szeptemberben, jó ideje nem láttuk a női kosarasok mérkőzésein, pedig volt idő, hogy nélküle nem kezdődhetett találkozó. Ült, műanyag székében, mellette a járókeret, és az első negyed felénél megmondta mi lesz a meccs vége. Nehezen mozgott, de amikor csak tehette ott volt velünk a Városmajorban.

Sétálok a fagyos decemberi estében a kórház felé, és azon gondolkodom, hogy mivel vigasztalhatnám? Egyáltalán mit mondhatok annak az embernek, aki a női válogatott szövetségi kapitányaként – a Kubában, 21 ország részvételével rendezett világselejtezőn – kiharcolta az olimpiai részvétel jogát, bejutott a hatos döntőbe, de a politika nem engedte, hogy a szocialista országok sportolói, 1984-ben Los Angelesbe utazzanak. Mit mondhatok neki, aki úgy látna át rajtam, mint a szúnyoghálón, melyen a légy is befér?

Kérdéseken gondolkodom, melyeket feltehetnék neki, mert minket, akik ebből élünk, bizonyos helyzetekben elhagynak a szavak…

Szinte észre sem veszem, hogy belépek a kórterembe. Nagy Dóra – Laci bácsi egyik kedvenc játékosa, ma az MTK kosárlabda-szakosztályának igazgatója – ül az ágya mellett, és a vacsorára kapott, két száraz kenyér egyikébe próbál életet lehelni, némi otthonról hozott felvágottal, sajttal.

– Hogy vagy Laci Bácsi? – ez a parádés kérdés csúszik ki a számon, mintha nem negyven perce gondolkodnék az első szavakon.

– Voltam már jobban is – kezdi – de az idegeim is nehezen bírják már ezt az egészet.

Közben látom, hogy testsúlyának jelentős részét elvesztette, és elmondja, hogy ebédre rántott leves volt, meg hideg karfiol. Közben látom, hogy vacsorára, a kenyér és a vaj mellé még epres joghurtot is kapott, melyet más okból nem ehet, de aztán hamar túllendít a kulináris élvezeteken, mert lassan élet költözik belé:

– Hogy áll a stadion? – kérdezi.

Elmondom, hogy a közel kétszáz pillér egy részét már felállították, az elsőt éppen a Baki-Nagy-Torghelle trió segítette a helyére, majd témát vált, de nem sportágat:

– Kanta remek játékos, nem értem, hogy miért nem válogatott? – böki ki, így lassan én is szakítok a kórházhoz vezető úton felmerült gondolataimmal.

– Jó lenne, ha megint kijárnál a női kosárlabdázók meccseire, hiszen folyton nyernek!

– Még szép – mosolyodik el, és hosszan beszélgetünk arról, hogy amikor visszajut a gárda, miként kellene megerősíteni a keretet, és hogyan lehetne az utánpótlásból beépíteni a tehetségesebbeket.

Éles váltással rátér a női kézilabdázók dániai szereplésére, hosszabban a lengyelek elleni meccsre. Újabb kanyarral picit sajnálkozunk a korábbi pécsi női kosárhegemónia megszűnésén, átbeszéljük a labdasportágakban kialakul helyzetet, mármint, hogy kevés a néző.

Figyelem a szemét. A kései óra ellenére is elevenen csillog, ha olyan témáról esik szó, melyről kialakult véleménye van, és szerencsére szinte csak ilyenekről beszélgetünk. Eszembe jut, hogy a húsz év alatt, amíg szövetségi kapitány volt, hányszor, de hányszor kellett felállnia a padlóról, vagy a csapatait kihúzni a gödörből. A moszkvai olimpián negyedik lett, háromszor ünnepelhetett bronzérmet Európa-bajnokságokon, és mekkora tehetségeket fedezett fel. Segítette a BSE, az MTK munkáját, igazi legendája lett ennek a csodálatos sportágnak.

Azon tűnődöm, hogy miért kell annak így lennie, hogy fekszik itt ebben a rozzant ágyban, csont soványra fogyva igazgatja a csöveket, melyek hol itt, hol ott jönnek, mennek rajta, pedig a kisujjában több van, mint sok másnak együtt.

– Bejövök megint, addig gyógyulgass! – mondom neki búcsúzóul.

Komorra vált a tekintete és így szól:

– Ha nem vagyok itt, amikor legközelebb jössz, akkor kint futok a kertben…

Ezt olvastad már?