Örülni kell a kilencedik helynek!

Jelena Abramoviccsal, az MTK Budapest női kézilabdacsapatának kapusedzőjével (és beugró kapusával) értékeltük a kék-fehérek idei szereplését.

– Hogyan értékeled a kilencedik helyet, így pár nappal a bajnokság vége után?

– Nagyon örülni kell a kilencedik helynek, tekintve, hogy a bajnokság első felét a kiesőzónában töltöttük. Sokszor borult a papírforma, sok pontot loptak az alsóházi csapatok erősebbnek vélt ellenfeleiktől, ami tovább nehezítette a dolgunkat. Szóval összességében nagyon jó a kilencedik hely.

– Az idei szezont nagyjából három részre lehet osztani: a balul sikerült őszre, a nagy tavaszi menetelésre, és az utolsó öt meccsre. Haladjunk kronológiai sorrendben: mi hiányzott az ősszel?

– Nagyon nehéz megmagyarázni. Alapvetően nem játszottunk rosszul, mégis nagyon gyermeteg hibákat vétettünk. Nem hittünk a saját játékunkban, a saját képességeinkben. A békéscsabai meccs nagyon nehéz volt, de hittünk magunkban, és meg is nyertük. Aztán jött a Budaörs elleni döntetlen, ahol hétgólos előnyt adtunk le, hibát hibára halmoztunk, elment az önbizalmunk. Ezt követte a Kispest elleni vereség, erre senki nem számított, nem is lehet megmagyarázni. Az akarás rendben volt, mégis valami hiányzott, ez volt a szezon mélypontja.

– A téli szünetet követően szárnyra kapott a csapat, mintha kicserélték volna a lányokat. Mi történt?

– A téli szünetben váltottunk kapusposzton (Léna váltotta Vig Vivient – A szerk.), Termány Rita visszatért, és öt héten keresztül együtt edzettünk a Fradival. Fizikálisan jó formában voltunk, fejben kellett erősödnünk, ezen dolgoztunk szinte végig. Vovának és Gábornak rengeteg munkájába került, hogy elkezdjünk hinni magunkban. De végül megjött az önbizalmunk, én is tudtam kicsit segíteni a csapaton, és így – némi szerencsével – le tudtuk győzni a Siófokot. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha akkor nem nyerünk.

– A nagy tavaszi menetelés után mintha elfáradt volna a csapat, az utolsó öt meccsén egy pontot se szerzett. Mi volt a gond szerinted?

– Vác, Fradi, Siófok, Debrecen, mind nagyon nehéz ellenfelek. Persze az is benne van, hogy rendkívül sokat kivett a lányokból fizikailag és mentálisan is, hogy hat hónapon keresztül az életükért küzdöttek. A legtöbbjük még nem tapasztalt ilyet korábban, napi 24 órában csak arra koncentráltak, hogy meglegyen a bennmaradás. A Fehérvár elleni meccs után csökkent a nyomás, kisebb lett a tét, kijött a fáradtság.

– Melyik meccsre emlékszel vissza a legszívesebben?

– Bármelyikre, a Siófok legyőzésétől a Fehérvár elleni hazai mérkőzésig. 11 meccsen játszottam, mind nagy élmény volt, igaz, a Békéscsaba és a Kisvárda ellen például nem ment jól a játék, de ekkor kisegítettek a lányok. A budaörsi győzelem különleges volt, de említhetném akár az Érd elleni döntetlent is.

– Neked személy szerint hogy sikerült ez az idény?

– Nagyjából 80 százalékig elégedett vagyok a teljesítményemmel. Persze lehetett volna jobb is, de elég nehéz volt két és fél év kihagyás után beszállni a játékba. Köszönöm a lányoknak, hogy türelmesek voltak velem, rengeteget segítettek, így a kisebb-nagyobb sérülésekkel is meg tudtam birkózni.

– A tervek szerint a nyáron egyben marad a csapat gerince, szerinted mire lehetnek képesek a lányok a következő szezonban?

– Nehéz kérdés, a csapat mindkét arcát megmutatta idén, remélem, jövőre csak a szebbiket láthatjuk. Ha megmarad a tavaszi akarás, elszántság, és lesz vezére a csapatnak, akkor bármi megtörténhet. 

Ezt olvastad már?