145-szörös válogatott a női kosarasok élén

Nagy Dóra - a magyar kosárlabdázók halhatatlanjainak egyike - mesél karrierjéről, vezető szerepéről, az MTK Budapest női kosárlabda-szakosztályának jövőjéről

Nagy Dorottya neve kiválóan cseng bármelyik kosárlabdacsarnokban Magyarországon.. Vitathatatlanul hazánk legsikeresebb kosarasainak egyike, az „aranygeneráció" tagja, többszörös magyar bajnok, és kupagyőztes, 145 alkalommal vehette magára a címeres mezt, először 17 éves korában. Hosszú évek óta dolgozik a városmajori sportközpontban, korábban mint a BSE, a fúzió óta pedig az MTK Budapest szakosztály-igazgatóként.

– Nem lehet hiányérzeted a karrieredet illetőleg, vagy mégis?

– Talán egyedül azt sajnálom, hogy nem tudtam kijutni külföldre. Húszévesen volt ugyan lehetőségem, Franciaországba kerülhettem volna, amiben Killik Laci bácsi segített nekem, viszont sajnos éppen ekkor sérült meg először a jobb térdem. Meg is kellett műteni, abban az időben pedig a térdsérülés minimum nyolc-kilenc hónap kiesést jelentett, rehabilitációval együtt. Ez volt az első komoly sérülésem, fel sem fogtam igazán, hogy mit jelent, hogy miként fogok majd kosárlabdázni, de megnyugtattak, hogy nem én vagyok azért az egyetlen játékos, aki térdsérülése után visszatér a pályára. A francia lehetőségből természetesen nem lett semmi, még egyszer lett volna alkalmam Ausztriában is játszani, de végül maradtam. Ha nincs a sérülésem, akkor belevágtam volna a francia kalandba, és akkor most hiányérzetről egyáltalán nem kellene beszélnem.

– Ezeket hallva, még inkább lehetett okod rá, hogy azt mondd tizenévesen: „Elég, besokalltam, nem akarok többet parketta közelébe kerülni!“ Ez örökös dilemma a tehetséges játékosoknál, túljátszatják talán őket, amiben aztán benne van a kiégés veszélye, te éreztél valaha hasonlót?

– Abban az időben én is játszottam három korosztályban. Viszonylag hamar, 17 évesen lettem először felnőtt válogatott, ráadásul éppen Európa-bajnokság előtt, ami meg aztán pláne komoly terhet jelentett. Voltak olyan időszakok az életemben, amiket nehezen éltem meg, amikor vége volt a szezonnak például tavasz végén, nyár elején, az Európa-bajnokságok pedig akkoriban szeptemberben voltak, így pihenésre szinte alig volt időnk, az egész nyár edzésekkel telt. Killik Laci bácsi, a válogatott kapitánya nem szeretett Pesten edzőtáborozni, szóval vidéken, vagy külföldön készültünk, amivel még inkább összefolytak a napok, hetek. Akkor kicsit úgy éreztem, hogy elveszek ebben a rendszerben, de olyan érzésem sosem volt, hogy abbahagynám.

– Jó is, hogy szóba hoztad, 17 éves korban elképesztő teljesítmény felnőtt válogatottságig eljutni. Gondolod, hogy napjainkban is akadhatnak „Nagy Dórák”, akik ilyen fiatalon berobbannak?

– Azért abban az időben, rengeteg jó kosárlabdázója volt az országnak. Nem tagadom, nekem szerencsém is volt abban, hogy hihetetlen képességű játékosokkal tudtam együtt edzeni nap, mint nap. Boksai, Kiss Lenke, Vertecsics – nem szeretnék kihagyni senkit sem – pazar nevekből állt akkoriban a Tungsram, aztán pedig a válogatottban is találkoztunk. Balogh Judit is 17 esztendősen lett velem együtt válogatott, ez az akkori állományt dicséri, illetve azt is érdemes megjegyezni, hogy a mi időnkben szinte egyáltalán nem voltak még a hazai bajnokságban külföldi légiósok. A jelenlegi felnőtt válogatottunkban nincsenek fiatal, feltörekvő tehetségek, és azt gondolom, hogy ez még egy ideig így is lesz, mindazonáltal jó lenne ezen a trenden változtatni.

– Killik Laci bácsi szárnyai alá vett, aki túlzás nélkül edzőlegendának nevezhető. Hozzá hasonló magyar edzővel találkoztál?

– Ilyen szempontból is szerencsém volt, pályafutásom során sok jó edzővel tudtam együtt dolgozni. Egyik nevelőedzőm, Tursics Sándor is ide sorolandó, akitől rengeteget tanultam, de Madocsai Miklós, az akkori Tungsram felnőtt csapatának mestere is sokat segített, aki később a BSE-ben is edzőm volt, Killik Laci bácsi is a legnagyobbak között említendő természetesen. Varga Mátyás, Rátgéber László, bőven akadtak kiváló trénereim, de valóban manapság egyre kevesebb az igazán jó, magyar edző. Biztosan az edzőképzés is közrejátszik ebben, habár látom, hogy vannak kezdeményezések ennek fejlesztésére. Vannak azért szép számmal fiatal, ambiciózus edzők, abban nem vagyok biztos, hogy ők megkapják a megfelelő elismertséget, lehetőséget itthon.

– Mire vagy a legbüszkébb, amit játékosként elértél?

– Hogy őszinte legyek, sosem maradtak meg bennem igazán meccsek, amiken harminc pontot dobtam volna, leginkább az a tény, hogy ennyire fiatalon válogatott lehettem, és ott rendszeresen játszhattam is, méghozzá olyan játékosok mellett, akik már öt-hat éve folyamatosan válogatottak voltak, ez óriási megtiszteltetés volt számomra.

– Mindenképp a kosárlabda világában akartál maradni, karriered után is?

– Nem, abszolút nem így terveztem. Hogy itt tudtam maradni, azt tulajdonképpen a BSE akkori elnökének, Hajdu Györgynek köszönhettem, ő szerette volna, hogy a csapat közelében maradjak. Ez 2009-re alakult ki úgy, hogy teljes felelősséggel bíztak meg, ügyvezetőként, de addig inkább amolyan segédedző voltam, egyéni képzéseket is tartottam játékosoknak.

– Nem minden szakosztály-vezető dolgozik ilyen részletességgel. Ott vagy napjainkban is a kispadnál, most is épp a felnőtt edzés előtt beszélgetünk, amin megint a csarnokban leszel. Mondhatni speciális a szereped vezetőként?

– Csak akkor tudok véleményt formálni az edzőink munkájáról, a játékosok teljesítményéről, ha magam is belelátok a folyamatokba. Nekem fontos ez a családias hangulat, hogy a legfiatalabb korosztályból is ismerjenek a játékosok. Szerintem csak úgy működhet a kosárlabda-oktatás eredményesen, ha veszem a fáradtságot, megnézem az edzéseinket, és ha kell, segítek az edzőimnek, közben pedig, szinte magától kialakul a jó kapcsolat köztünk, ami kiemelkedően fontos. Mondhatni, hogy ez lenne a városmajori szemlélet, ami már a BSE időkben is formálódott, és a jelenben is megőrizzük ezt a szellemiséget.

– Ha már szó esik szellemiségről, jól láthatóan kirajzolódik az MTK Budapest csapatépítési törekvése, saját nevelésű, fiatal játékosok alkotják a csapat gerincét, akiket segítenek a tapasztaltabbak. Ez már a saját elved?

– Mindig is az volt az alapelv, hogy fiatal, ha lehet saját nevelésű játékosokat tegyünk be a felnőtt keretbe. Ebben az évben Jankó Flóra, aki még juniorkorú, teljes mértékben megérett a „B” csoportos játékra, kezdő játékos, hétről-hétre jól játszik, és a mi nevelésünk. Tavaly Zsilinszky Lilla, szintén saját neveltünkként volt a felnőtt csapat fontos tagja, de Suppán Anna is az „A” csoportos keretben játszhatott. Mindenképpen törekszünk a fiatalok beépítésére, szerencsére minden évben találunk is tehetségeket.

– Vezetőként – a már említett feladataidon kívül – milyen munkát végzel, hogyan írnád le mindennapi teendőidet?

– Mint technikai vezető is dolgozom az MTK Budapestnél, amiben benne van az is, hogy én megyek el ragasztót venni, ha épp az kell, de sérült játékossal is járok vizsgálatra, kezelésre, a szövetséggel is én tartom a kapcsolatot, és természetesen az átigazolásokat is intézem. Sok munka van valóban az edzések mellett, ezeket valószínűleg, ha lenne valaki mellettem, el tudná végezni helyettem, de jól érzem magam ezekkel a teendőkkel, meg már bele is szoktam.

– Azt mondják, hogy az NBA klubok vezetői nyaranta, csapatépítéskor napi száz-százötven telefonhívást bonyolítanak, hogyan építesz te csapatot?

– A felnőtt keret kialakítása azért már a szezon vége előtt elkezdődik, akkor már körvonalaiban igyekszünk vázolni a jövő évi csapatot. Sztevan Csupiccsal megbeszéljük, hogy kikkel képzeljük el a jövőt, felépítjük a tervet, kiket szeretnénk igazolni, utána egyeztetünk az anyagiakról az MTK Budapest vezetőivel, ha pedig találkoznak az álláspontok, akkor lebonyolítjuk az átigazolási papírmunkákat. Előzetes telefonok természetesen vannak, nem ilyen számban, de mi is egyeztetünk, egészségi állapotról, szinte mindenről. Elég aktív időszak, másfél-két hónapig húzódik ez a szakasz.

– Az idei szezonon talán nincs mit elemezni, de hogyan képzeled a klub jövőjét, mondjuk két-három évre előre?

– Lépésről lépésre szeretnénk haladni, az lenne jó, ha folyamatosan érnénk el a céljainkat. Idén a „B” csoport megnyerése van terítéken, az első lépés, hogy visszajussunk a legmagasabb osztályba. Ott az a terv, hogy némileg elrugaszkodjunk az eddigi utolsó, utolsó előtti helytől, masszív középcsapat szeretnénk lenni, ami aztán legvégső lépésként még feljebb tudja magát tornászni. Ne legyen többé bennünk a kiesés élménye, és a „B” csoport, jó lenne állandósítani az „A” csoportos tagságot, hiszen Budapesten nincs igazán meghatározó, női kosárlabda egyesület, így betölthetnénk ezt az űrt is. Mindemellett az utánpótláson is rajta tartjuk a szemünket. Idén nyáron indítottunk először – itt a Városmajorban – tábort is a legkisebbeknek, Viszota Kriszta kollegám segítségével. Célunk, hogy minél több gyereket csábítsunk el, aztán neveljünk belőlük tehetséges kosárlabdázókat.

Ezt olvastad már?