Vívás: „Rendkívül mélyről kellett visszajönnöm” – Szatmári András

Egyesületünk kardvívója, Szatmári András a milánói világbajnokságon egyéniben a 32 között búcsúzott, ám ezután a csapatversenyen fantasztikus teljesítménnyel hozzásegítette a magyar válogatottat ahhoz, hogy 16 év után újra világbajnoki aranyérmes legyen. Andrist az Olaszországban történtekről kérdeztük.

– Kezdjük a csapatversennyel! Először Mexikó ellen magabiztos, 45-11-es győzelmet arattatok, majd a vártnál nehezebben, 45-41-re vertétek Törökországot.

– A Mexikó elleni meccs amolyan bemelegítés volt, nem volt nehéz dolgunk, rávezetőnek bizonyult a következő találkozóra. Ezután a törökök ellen sem kellett volna, hogy ilyen szoros asszót vívjunk, de ez nagyban azért is történt, mert én nem vívtam túl jól. Ezzel együtt örülök, hogy sikerült túljutni rajtuk, mert az még borzasztóan nehéz nap volt számomra.

– Ezután azonban a következő napon sokkal jobban ment neked és a csapatnak is, kezdve azzal, hogy Japánt simán legyőztétek a negyeddöntőben. Mi változott meg arra a napra?

– Jó kérdés. Japán jóval erősebb, mint Törökország, de egyszerűen én jobban vívtam, és többet tudtam hozzátenni a csapat teljesítményéhez. A többiek is fantasztikusak voltak egész nap, nagyon összeállt minden. A vívás ilyen sportág: ha az együttesen belül mindenki jó napot fog ki, akkor ilyen eredmények születhetnek. Mindenki iszonyatosan jól teljesített egész nap, minden remekül működött, minden klappolt.

– Utána pedig jött Franciaország, akik ellen kikaptatok az Európa-bajnokságon. Jelentett némi extra motivációt, hogy visszavágjatok nekik?

– Igen, abszolút. Nem akarok erre rágörcsölni, hiszen nem azért vívok, hogy bárkinek visszavágjak, vagy mert bosszúvágyam lenne, de bennünk volt, hogy legyőztek minket az Európa-bajnokságon, és szeretnénk nekik megmutatni, hogy nem lehet minket mindig megverni. Nagyon örülök neki, mert nagyon jó volt revansot venni az Európa-bajnokságért. Kiegyensúlyozottan vívott ellenük is mindenki, és hoztuk, amit kellett, ezért lett viszonylag sima meccs.

– Ezt követte a fordulatos finálé, amit 45-42-re nyertetek az utóbbi években egyeduralkodó Dél-Korea ellen. Hogyan vágtatok neki a döntőnek?

– Nem beszéltünk meg semmi extrát az összecsapás előtt, csupán bíztunk magunkban, és elhittük, hogy most sikerülhet.  Most először volt bennünk az a hit és akarat, hogy együtt összefogva, egymásért küzdve meg tudjuk verni őket. A páston és azon kívül is nagyon együtt voltunk: végig biztattuk, hajtottuk egymást bármi is történt. Nagyon jó csapatot alkottunk, ennek köszönhető ez a fantasztikus eredmény.

– Ehhez a sikerhez nagyban hozzájárult az utolsó előtti asszó. 35-33-as hátrányban következtél Kim ellen, majd 38-33-ra is vezetett már az ellenfél. Mi zajlott le benned ezután?

– 0-3-mal kezdtem, és ekkor megfordult a fejemben, hogy elúszhat az aranyérem, így próbáltam összeszedni magam. Szerettem volna néhány tust adni, hogy Szilágyi Áronnak legyen esélye, mert tudtam, akár 40-35-ről is vissza tudna hozni minket. Elkezdtem magabiztosabban vívni, éreztem, az ellenfelemen is, hogy elbizonytalanodik, picit görcsöl. Mindig a következő tusra koncentráltam, nem foglalkoztam vele, mennyi az állás. Jöttek azok az akciók, amiket kitaláltam, és ezek után 40-39-cel sikerült átadnom a stafétabotot. Ha nagyon röviden kellene fogalmazni, azt mondanám, óriási mentális harcot vívtam magammal ezalatt az asszó alatt.

– Az utolsó tus után te ugrottál fel először ünnepelni, pedig még videózás következett. Biztos voltál benne, hogy miénk volt az utolsó találat?

– Igen. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy azt a tust mi adtuk, és ez így is volt. Éreztem, hogy meg kell adniuk, de így kétszer örülhettem neki. Nagy kő esett le a szívemről, mert elképesztő siker, hogy végre legyőztük Dél-Koreát a világbajnoki döntőben. Szenzációs érzés volt. A negyedik világbajnoki döntőnket vívtuk velük, és végre sikerült megverni őket. Az utóbbi időkben ők nyertek több világbajnokságot és olimpiát is, tehát nagyon szomorúak nem lehetnek az ezüst miatt. Úgy gondolom, nagyon kell tudni értékelni, hogy végre sikerült megtörnünk a sorozatukat.

– Olyannyira, hogy még az edződből, Gárdos Gáborból is kitört a felhőtlen öröm, pedig úgy tűnik, neki igen nehéz kivívni az elismerését.

– Nagyon régóta ismerem, rendkívül maximalista Pézsa Tiborral egyetemben, ami nem baj, mert mi is elvárjuk magunktól Gábor másik tanítványával, Márton Annával. Rengeteget foglalkozik velünk reggeltől-estig az edzéseken, nagyon sokat beszélünk a vívásról, és arról, mit hogyan kéne csinálni. Ha nem sikerül egy-egy verseny, én is magamra veszem, mert az az én hibám, hiszen az edzők és a felkészítő stáb mindent megtesz azért, hogy sikereket érhessek el. Ezért is sajnáltam az egyéni szereplésemet, mert mindenki nagyon sokat tett azért, hogy jól süljön el a világbajnokság – akár a pszichológus, dietetikus, gyógytornász, a csapattársaim, az edzőim, ezért borzasztó érzés volt, hogy hamar búcsúztam. Amikor viszont megnyertük csapatban a világbajnokságot, láttam, hogy Gábor is elérzékenyült kicsit. Mindenben mindig mellettem áll, nagyon jó a kapcsolatunk, és láttam rajta, hogy rendkívül boldog volt, hogy jól vívtam és aranyérmet szereztünk. Még ha kívülről nem is mindig látszik, borzasztóan örül a sikereinknek, és ez most sem volt másként. Neki is megterhelő napjai voltak, ráadásul jött még a női kardcsapat, – ami szintén magyar sikerrel zárult – de nagyon büszke és boldog volt, hogy győztünk.

– Ha már említetted az egyénit. Mi volt az oka annak, hogy a 32 között búcsúztál?

– Ez volt az egyik legrosszabb élményem pályafutásom során, borzasztó volt megélni ezt. Sosem jó honfitárs ellen vívni világversenyen, de ezt a terhet tudni kell kezelni, ami nekem ezúttal nem sikerült, ezért kaptam ki Decsi Tamástól. Magyartól különösen rossz vereséget szenvedni, mert edzésen is le tudtuk volna vívni az adott asszót. Nagyon mélyen voltam, kaotikus volt a helyzetem, nem tudtam, hogy fogok felállni a csapatra. Azt éreztem, hogy amiért dolgoztam, az a rengeteg edzés, befektetett munka hiábavaló volt. Mentálisan nehéz hetek után utaztam ki Milánóba, viszont a verseny előtt azt éreztem, minden teljesen rendben van. Visszagondolva azonban valószínűleg mégsem sikerült mindent kizárni és megfelelően koncentrálni az egyéni viadal során. Ugyanakkor rendkívül pozitív, hogy ilyen kudarc után ilyen gyorsan sikerült talpra állni, és jól vívni a csapatversenyen. Ha jól emlékszem, az utolsó napon mindössze egy vesztett asszóm volt az aranyéremig vezető úton, amiből erőt tudok meríteni a jövőben.

– Zárásként: hogy áll a magyar válogatott az olimpiai kvalifikációért folytatott harcban?

– Mi vezetünk, ami nagyon jó érzés, mert sokat tettünk érte. Az első világkupát megnyertük, illetve a világbajnokságot is, egyedül az Európa-bajnoki negyedik hely lóg ki egy kicsit. Jön még négy csapatvilágkupa, tehát nem szeretném kijelenteni, hogy kijutottunk, mert ez nem így van. Ha meglesz a repülőjegyünk már Párizsba, akkor lehet azt kimondani, hogy mehetünk az olimpiára. Addig még nagyon sok kemény meló vár ránk, és ahogy eddig is, ezen túl is mindent bele kell tenni egyénileg és csapat szinten is. A neheze még hátra van, de tudni kell örülni a sikernek, és szükség lesz arra is, hogy picit kipihenjük az évet. Ha a következő két világkupán az első négyben vagyunk, akkor azzal már meglehet az olimpiai kvalifikáció.

Fotó: Magyar Vívó Szövetség

Ezt olvastad már?