Szöszi visszavonult

Befejezte pályafutását az MTK Budapest női kézilabdacsapatának játékosa, Kollár-Ábrahám Szilvia. A beálló, a 2014/15-ös bajnoki szezon alapszakaszában, 21 mérkőzésen 47 gólt szerzett, ezzel a csapaton belül – holtversenyben Szádvári Krisztinával – az ötödik legeredményesebb játékos volt. Erre dobott még a rájátszásban tizenegyet.

Az egyik óbudai pizzéria kerthelyiségében találkozunk, ahol a – zömmel férfiakból álló – vendégek kezében megáll a pohár, villa, kanál, amikor megérkezik. Naptól barnított válla szabadon, mosolya pedig a hollywoodi sztárokét idézi.

– Jól nézel ki – kezdem tétován.

– Férjes asszony vagyok, maradjál már! – replikáz mosolyogva.

Jobbnak látom, ha a kézilabdáról kezdünk beszélgetni:

– Azt számolgattam, hogy tíz csapatban hoztad le a pályafutásodat. Végigfutunk rajtuk?

Itt picit gondolkodni kezd, mert a több mint 15 éves pályafutást nehéz gyorsan összefoglalni.

– A Fradiban kezdtem, majd a Kőbányai Spartacus, Vasas, Vác, Veszprém, Siófok, Pilisvörösvár, Debrecen és MTK Budapest volt az utam. Ez kilenc klub, de Jászberényben voltam kettős igazolással, így valóban kijöhet a tíz – mondja, de közben nem fogy el a tündéri arckifejezés, amit megszoktunk a meccseken, a góljai után.

– Mi okozhatta, hogy nem ragadtál meg egyik klubnál sem, bár az is igaz, hogy voltak hosszabb időszakaid egy-egy helyen?

– Átlövőként kezdtem, és egészen az ifjúsági korosztály végéig ezen a poszton játszottam. Először a Spariban fordult elő, hogy megsérültek a beállósok és engem toltak fel a falba, de akkor még nagyon fiatal voltam, talán 16-17 éves. Gyorsan kellett döntést hozni, és az akkori edzőm, Pánczél Barnabás azt gondolta, hogy a fizikumom megvan, így kipróbál ezen a poszton.

– Akkor ez lehet az oka, hogy a Vasas már, mint beálló keresett meg?

– Így van, és itt mondanék ellent a korábbi kérdésedre, mert ott öt évet töltöttem el, tehát nem vagyok vándormadár típus.

– Rendben, de miért hagytad el a piros-kékeket?

– Úgy éreztem, hogy ennyi idő után már váltanom kell. Nem is játszottam annyit, amennyit szerettem volna, meg a fejlődésem szempontjából is jó volt, hogy Kenyeres Józsi, aki akkor a Vácot irányította, elhívott.

– Tulajdonképpen ott indult el a pályád.

– Igen. Két évig voltam Vácon, és szinte az összes meccsen játszottam, amolyan „hatvanperces” voltam. Meg is mozdult a nevem, elkezdtek keresni klubok – mondja, és látni rajta, hogy újraéli azokat a napokat.

– Erre elmentél az éppen akkor feljutó Veszprémbe…

– Igen, de ott más szempontok is szerepet játszottak, de egyáltalán nem bántam meg. Onnan lettem válogatott. Gyönyörű időszak volt, szerettem ott játszani.

– De közben megkeresett a Siófok.

– Igen, de az első év végén nemet mondtam. Maradni akartam, de egy év elteltével mégis odamentem. Jelzem, a Balaton partján is kiváló volt a hangulat, jó döntésnek bizonyult, hogy elszerződtem hozzájuk.

– Aztán kezdődtek az anyagi problémák…

– Igen. Voltak csúszások a fizetésekkel, de nem akartunk balhét, bár a gondok miatt szóltunk a vezetőknek. Nehezen viseltük néhányan – az edzővel együtt -, hogy harmadik helyen végeztünk a bajnokságban, a fizu meg sehol. Ez azért problémás, mert imádtam ott lenni, ez volt pályafutásom legjobb eredménye, de a sárga csekkek meg jöttek hétről-hétre.

– Ekkor állt onnan fel Imre Vilmos, meg néhány meghatározó játékos?

– Pontosan, és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a kézilabdát, de megkeresett a Pilisvörösvár, hogy vezessek le náluk, ráadásul akkor kezdtük szervezni az esküvőnket a férjemmel. Jó döntésnek látszott, hiszen így mindenre volt időnk.

– Ám Köstner Vilmos nem adta fel.

– Debrecenbe szerződött és felhívott, hogy menjek oda! Hadakoztam egy darabig, de rábeszélt. – mondja elgondolkodva, felidézve a döntés nehézségét. – Vili azt mondta, hogy nem szabad úgy abbahagyni az NB I-es pályafutást, hogy az ember másodosztályban, rossz szájízzel fejezi be. Lelkiztünk kicsit, majd igent mondtam. Így kerültem Debrecenbe.

– Friss házasként nehéz lehetett, hiszen a 4-es úttal elválasztva kellett élni. Azért ez nem kis távolság.

– Nem is akartam folytatni. Lejárt a megállapodásunk, hazajöttem Budapestre, erre nem felhívott Paál Laci, az MTK technikai vezetője, hogy szerződtetne az MTK Budapest? Így vállaltam még egy évet, de vége, nincs tovább. Befejeztem.

– Veszprémből lettél válogatott, 2010-ben mutatkoztál be a nemzeti csapatban. Milyen élmények maradtak meg benned erről az időszakról?

– Azt soha, senki nem tudja elvenni tőlem. Csodálatos érzés. Dániában, a németek ellen játszottam először. Decemberben pedig a norvégiai Európa-bajnokságon is pályára léptem. Egy évvel később az édesapámnak adtam a mezemet. 27-es voltam – mondja, de közben picit homályosodik a tekintete.

– Nem sajnálod, hogy pont akkor hagyod abba, amikor Vova (Golovin Vlagyimir. A szerk.) átvette a csapatot? Lehet, hogy most megindul valami...

– Dehogynem. Korábban nem ismertem személyesen, de figyeltem a munkásságát. Bárkivel beszéltem, mindenki csak jókat mondott róla, de értsétek meg, hogy ezt a döntést a férjemmel már korábban meghoztuk, és most családot szeretnénk, ez a legfontosabb.

– Mihez kezdesz?

– Pilisvörösváron – ahol játszottam korábban – tartottam szivacskézi edzéseket, meg gyerekekkel is dolgoztam. Most megkerestek újra, hogy volna-e kedvem az ifjúságiakkal és a juniorokkal foglalkozni. Végzettségem van, így minden rendben. Imádtam korábban is, amikor a serdülőkkel dolgoztam, most meg mellettük az ovisokkal is foglalkozhatok. Nagy terveim vannak. Biztos érted, édesek…

Értem Szöszi, de akkor is hiányozni fogsz…

Névjegy:

Ezt olvastad már?