Ritmikus gimnasztika: „Mindig szigorú vagyok magamhoz” – Pigniczki Fanni (LAPSZEMLE)

Egyre jobb és jobb teljesítmény a kontinensviadalokon, érmek a világkupaversenyeken, és persze a tokiói szereplés – mindezek jelezték, hogy Pigniczki Fanni tehetséges és kiváló ritmikus gimnasztikázó, ám a sportszeretők sokasága augusztus végén kapta fel a fejét az eredményére: sportolónk világbajnoki bronzot szerzett karikával Valenciában. A sportág második magyar érmét, ötven évvel az első után. Fanni a Nemzeti Sportnak adott interjút.

– Hogyhogy nem Pigniczki Fanni asztaliteniszezővel ülök szemben? Nagypapája csapatban világbajnoki ezüstérmes volt és édesapja is űzte a sportágat.

– Én is kipróbáltam, akárcsak több más sportágat, de sem az apukám, sem a nagypapám nem erőltette, hogy asztaliteniszezzek. Nem is tetszett annyira, monotonnak találtam. Abban a sportágban csak egy labda van... Több ingerre volt szükségem. Valami olyasmit szerettem volna, ami sokszínűbb, változatosabb, és nem annyira monoton, mert azt nem bírom. Ebből a szempontból szerintem a ritmikus gimnasztika tökéletes választás volt, hiszen legalább négy kéziszerrel dolgozunk minden nap, így ha megunnám az egyiket, jöhet a másik. Emellett folyamatosan van fejlődési lehetőség, engem pedig ez visz előre.

– Nem szeretnék vitatkozni önnel, de ha van sportág, amelybe sok munkát kell ölni, amely monoton, és amelyben nagyon nehéz az előrejutás, az éppen a ritmikus gimnasztika.

– Menet közben én is rájöttem, de próbálom minél sokszínűbbé tenni a mindennapokat. És olyan célokat tűzök magam elé nap mint nap, amelyek motiválnak: vagy a bemelegítésemen változtatok kicsit, vagy a gyakorlataimat visszanézve találok olyasmit, amit tudok pontosítani, így azért már nem annyira monoton ez a sportág. Én minden nap találok benne valami újat.

– Amikor visszanézi egy-egy gyakorlatát, észreveszi azt is, ha teszem azt, a kisujja nem áll jól?

– Igen, igyekszem a legkisebb hibára is figyelni, mert szerintem ezek sokat számítanak. Ha ezekre odafigyelsz, el is tűnik a monotónia a mindennapokból, ki is zökkensz a robot­üzemmódból, amikor már szinte automatikusan végzed a dolgod.

– Sohasem tántorította el, hogy nemzetközi viszonylatban nehéz odaérni a legjobbak közé?

– Engem sohasem az eredmény motivált, kizárólag a fejlődés. Talán furcsa, de én szerettem a koronavírus időszakát is, hiszen akkor nem voltak versenyek, így kizárólag arra tudtam összpontosítani, hogyan lehetek jobb és jobb. Volt bátorságom kipróbálni új dolgokat, éreztem a folyamatos haladást, márpedig nekem erre van szükségem. Az érzés, hogy fejlődtem, sokkal inkább előbbre visz és motivál, mint hogy egy versenyen megmutatom, mit is tudok.

– Ez már az érett Fanni gondolkodása, vagy kiskora óta ilyen?

– Engem sohasem mozgatott, hogy érmet vigyek haza egy-egy versenyről, az már inkább, mit tudok kihozni a gyakorlatomból. Most már előfordul, hogy eredményeket is megfogalmazok magamban, amikor célokat tűzök ki, de nem ez az elsődleges, hiszen a végső eredmény több mindentől függ, az viszont, hogy milyen gyakorlatot mutatok be a szőnyegen, kizárólag tőlem. Nekem csak erre van ráhatásom.

Az interjú teljes egészében ITT olvasható.

Ezt olvastad már?