Ökölvívás: „Az utcagyerek bokszolóból is lehet orvos” ‒ Drexler Géza (LAPSZEMLE)

Az utanpotlassport.hu – a Magyar Edzők Társaságával együttműködésben – január elején indított, Mesterfogások című cikksorozatot, amelyben az utánpótlás-edzői szakmát szeretnénk közelebb hozni olvasókhoz. A fiatalokkal foglalkozó neves szakemberek elemeznek egy-egy, a mindennapi munkájukban felvetődő problémás szituációt, és elmondják, azok megoldására milyen praktikákat alkalmaznak. Ezen a héten az MTK Budapest ökölvívó-szakosztályának vezetőedzője, Drexler Géza beszélt arról, hogyan nevelhetünk a kallódó utcagyerekből akár az orvosi egyetemig eljutó felnőttet a sport segítségével.

Fogarasi Mihálynál, a nevelőedzőmnél kezdtem az edzői pályafutásomat; mivel ő a karrierem elején felnőttekkel foglalkozott, én is velük kezdtem el a szakmát, Szerencsére a sikerekből nem volt hiány, azok hatására pedig egyre több fiatal választotta az ökölvívást, és kezdett el az MTK-ba járni. Menet közben alakult ki bennem az a motiváció, hogy az utánpótlással foglalkozzak, arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a sporttal meg lehet változtatni a fiatalok életét, a helyes út irányába lehet terelni őket. Azóta is ez az életcélom.

Nehéz helyzetű, az utcán tengődő fiatalokkal évtizedekkel ezelőtt is találkozhattunk a városban, a közelmúltban viszont tovább romlott a helyzet, megjelentek a különböző, könnyedén hozzáférhető szintetikus drogok. A segítségre szoruló gyerekeket korábban is igyekeztünk „begyűjteni”, és a bokszterembe csábítani, a kábítószerezés azonban tovább nehezíti a dolgunkat. De a segítségnyújtás így sem lehetetlen.

Emlékszem, a Kőbánya-Kispest metróállomás mellett béreltünk edzőtermet. Ez köztudottan hírhedt része a fővárosnak, tolongtak az állomáson a drogozó, lecsúszott fiatalok. Akkoriban naponta találkoztam velük az utcán, figyeltem őket, és igyekeztem szóba elegyedni velük. De ezek a srácok nagyon bizalmatlanok, sőt agresszívek, így óvatosan kell közelíteni hozzájuk. Igyekeztem először elfogadtatni az arcomat velük. A megfelelő kommunikáció a lényeg, ami nekem is gyakorlással alakult ki, sokat kellett velük beszélgetni; ők is tanulnak tőlem ilyenkor, de talán én még többet tőlük. Például érdemes képben lenni a mai szleng terén, vagy akár abban, kik a menő előadók, milyen zenét hallgatnak. Szép lassan, de be lehetett épülni közéjük, kialakult az ismeretség, az után pedig elkezdtem becsalogatni őket a terembe. Kulcsfontosságú a türelem, azt követően is, mikor már a ringben dolgozunk. Ha elmaradnak az edzésekről, akkor sem engedem el a kezüket, megkeresem őket, és újra beszélek velük.

Ezt követően lehet valakinek igazán megismerni a személyiségét, az érdeklődési körét, amihez mérten tudunk célokat állítani elé. Elsősorban nem a sportpályafutás a lényeg, az életre igyekszünk felkészíteni ezeket a fiatalokat, illetve abba az irányba terelni őket, ami méltó hozzájuk. Így hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak.

És hogy akár a mélyből is fel lehet jutni így a csúcsra, arra jó példa az a tanítványom, akit szintén az utca és a drogok csapdájából sikerült kimenekíteni, hogy aztán a sport mellett tanulni kezdjen. Évekkel később, az orvosi kart befejezve, a diplomaosztás napján felhívott, elsírta magát, és megköszönte a segítségemet. Ez életem egyik legszebb, felejthetetlen pillanata volt.

De jó példa az a srác is, aki a fiatalkorúak börtönéből szabadulva nálunk kötött ki: az erőszakos fiatalból válogatott bokszoló lett, családot alapított, és jelenleg a saját cégét vezeti.

A szülői szerepről sem szabad megfeledkezni. Heti kapcsolatban vagyok a tanítványaim családtagjaival, rendszeresen érdeklődöm afelől, mit mesél otthon a gyerek az edzésekről, hogyan teljesít az iskolában, mit csinál a szabadidejében. Elengedhetetlen a munkánkhoz, hogy tudjuk róluk ezeket az információkat, és azok birtokában óvatosan terelgethetjük őket. Felvetődik viszont a kérdés: mi van azokkal, akikről nincs kinél érdeklődni, akiket elhagytak a szüleik, az utcáról érkeznek? Esetükben megpróbálom elérni a hozzájuk legközelebbi felnőttet, lehetőleg olyat, akivel kölcsönös a bizalom, aki előtt meg mernek nyílni, és általában ez a „helyettesítés” is működik.

Ami érdekes, hogy ha össze kellene hasonlítani az élethelyzeteket, a hátrányos helyzetű fiatalok közül több klasszis került ki tőlünk, mint a rendezett hátterű gyerekekből. Hogy ennek mi lehet az oka, arra a mai napig keresem a választ. Az előbbiek valószínűleg a sportban találtak igazán magukra, és engedték, hogy motiváljuk, tanítsuk őket, alázatosak voltak. Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy csak azért, mert valaki drogozik, az utcán lakik, kallódik, nem biztos, hogy buta is. Ugyanúgy értékes ember válhat belőle, és ezt a sport szinte mindig elősegíti.

Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy durvul a világ, egyre nehezebb ezekkel a fiatalokkal bánni. Azt is be kell vallanom, nem minden történet zárul pozitívan: egy korábbi tanítványunk – ráadásul Európa-bajnok – sajnos nem tudott elszakadni a rossz közegtől, és a börtönben kötött ki. Ezt óriási csalódásként éltem meg, azóta is nyomja a lelkemet.

De a legfontosabb mégis csak is az, hogy a legtöbbjüknek segíteni tudunk. Bizonyíték erre, hogy a mai napig sokan látogatnak meg közülük, sőt többen már a gyereküket is beíratták a szakosztályunkba. Azt mondják, legyek én a második apjuk. Ennél nagyobb öröm és elismerés nekem nem is kell.

Drexler Géza
Az MTK Budapest ökölvívó-szakosztályának vezetőedzője

(Forrás: utanpotlassport.hu)

Ezt olvastad már?