Karate
Hárspataki Gábor

Érdemes a magyar játékosokkal foglalkozni

Publikálva: 2016.04.29 Frissítve: 2016.05.02 Röplabda

Hollósy Lászlóval értékeltük a szezont, de szóba kerültek a légiósok, a kudarckerülés, és a pénz hatalma is.

Hollósy László tavaly nyáron ült le az MTK Budapest kispadjára, és első szezonjában – némi meglepetésre – az ötödik helyen végzett a kék-fehérekkel. 

– Finnországban dolgoztál, mielőtt átvetted az MTK irányítását. Mi volt számodra a legmeglepőbb különbség az ottani, és a hazai röplabda között?

– Nehéz összehasonlítani a két bajnokságot. Teljesen más kultúra, és nyilván az anyagiak tekintetében is sokkal tágabb a finnek mozgástere. Ami számomra kicsit meglepő volt, amikor hazatértem Magyarországra, az a külföldi játékosok száma. Mielőtt kimentem volna, az NB I-es klubok anyagi lehetőségei sokkal behatároltabbak voltak, így közel sem volt annyi légiós, mint most. Ez nyilván rövid távon emeli a bajnokság színvonalát, de nem mindegyik külföldiről gondolom azt, hogy erősítést jelentene, hogy jobb lenne mint a posztján játszó magyarok. Én továbbra is azt mondom, hogy ennek valamilyen szinten gátat kéne szabni, de látva, illetve hallva a pár nappal ezelőtti elnökségi ülésen történteket, a röplabda szövetségben nem így gondolják. 

– Ha valaki a bajnokság rajtja előtt megkérdezi tőled, hogy hova várod a csapatot, mit feleltél volna?

– Nehéz kérdés, mert a kint töltött két év alatt jelentősen megváltoztak az erőviszonyok. Időközben például a Jászberény kifejezetten megerősödött, és a Nyíregyháza is sokkal kedvezőbb feltételekkel vághatott neki a szezonnak. A bajnokság előtt megfogalmazott célkitűzés, azaz az első hatba kerülés sem tűnt sétagaloppnak, mivel az anyagi lehetőségeket tekintve nagyjából a hetedik-nyolcadik hely környékén tanyázhatunk. Ha valaki ekkor azt mondja, hogy ötödikként végzünk, azt aláírom. De valójában nem is elsősorban a jó helyezésünk, inkább a bajnokság során mutatott játékunk miatt voltam boldog. Többnyire hoztuk a kötelező győzelmeket, illetve pontot szereztünk Békéscsabán (erre rajtunk kívül csak a Vasas volt képes – A szerk.), megszorongattuk az Újpestet és a Jászberényt is, sőt, utóbbit kétszer meg is vertük. A munkára, amit idén elvégeztünk, méltán lehetnek büszkék a lányok, és én is. 

– Gyönyörű eredmény az ötödik hely, mégis az utolsó meccset látva azt gondoltam, hogy ennek a csapatnak nem itt van a helye, nem a Gödöllővel kellene játszania.

–  Nyilván az embernek menet közben jön meg az étvágya. Mi is úgy készültünk, azért dolgoztunk a lányokkal az alapszakasz utolsó heteiben, hogy a legjobb négy közé juthassunk. Ez sajnos nem sikerült, utólag elmondható, hogy nüanszokon múlott. Én is azt mondom, hogy kicsit több szerencsével és hittel akár még az érmek közelébe is oda lehetett volna kerülni, de nyilván megvannak az okai, hogy miért nem történt meg. Nem véletlen például, hogy január óta a csapattal dolgozik egy sportpszichológus. Ezek a lányok a korábbi klubjaikban kiegészítő emberek voltak, és ebből adódóan volt egy csomó rossz beidegződés bennük, illetve az önbizalmuk is alacsony volt. Sok kudarckerülő játékos volt a csapatban, és ezt a mentalitást egyik pillanatról a másikra megváltoztatni nagyon nehéz. Nyilván ezek a tényezők is hátráltathatták a csapatot, mikor kulcsfontosságú szituációkban, például a négy közé jutásért vívott párharcban, a Jászberény ellen megremegtek. 

– Mi volt számodra a szezon fénypontja? Mire emlékszel vissza a legszívesebben?

– Az utolsó körülbelül másfél hónap volt számomra a csúcspont. Amikor először bejöttem ide az MTK csarnokába, és elkezdtük az edzéseket, akkor – megmondom őszintén – erős kételyek voltak bennem. Akár fizikailag, akár technikailag, vagy taktikailag, óriási hiányosságai voltak egyes játékosoknak. Év végére már a Gödöllővel és a Jászberénnyel is fel tudtuk venni a versenyt, és nem is feltétlenül a meccseken mutatott játékunkra vagyok a legbüszkébb, hanem az edzésen nyújtott teljesítményünkre. Sokkal gyorsabban és taktikusabban tudtunk játszani, és szent meggyőződésem – ezt említettem is Leiszt Máté kollégámnak –, hogy a védekezési rendszerek alkalmazásában az egyik legjobbak vagyunk az országban. Nyilván megvannak a korlátaink, akár adottságban, akár technikailag, de ezek a lányok jobban tudnak alkalmazni egyes védekezési rendszereket, mint az előző, finn csapatom tagjai, akik elméletileg sokkal magasabban jegyzett játékosok.

– Történt bármi az idén, amit megbántál, és esetleg utólag máshogy csinálnál?

– Igen. Korábbi csapataimnál  – gondolok itt elsősorban a Gödöllőre és a BSE-re – többnyire sikerorientált játékosokkal dolgoztam, olyanokkal, mint Tóth Andrea, Sándor Renáta, vagy épp Kötél Dóra. Ők egészen más hozzáállást, sokkal autokratikusabb vezetési stílust igényelnek. A mostani csapatnál ez egy darabig működött, aztán besokalltak. Kicsit olyan ez, mint egy íj, amit egyre tovább és tovább feszít az ember, aztán egyszer csak eltörik. Ezen a ponton be kellett látnom, hogy ez így nem mehet tovább, és nyilván elsőként magamban kerestem a hibát. Ekkor jól jött, hogy a pszichológus nem csak a játékosokkal, de velem is foglalkozott: a közös munkának köszönhetően sokat változtam, és ez jó hatással volt a csapatra is. De ez nem kevés időbe telt, hogy felfedezzem, ezekkel a lányokkal másként kell bánni, mint a korábbi játékosaimmal. 

– Szerinted miben kell fejlődnie, előrelépnie a csapatnak ahhoz, hogy jövőre már az érmekért küzdhessen?

– Sokkal profibban kellene hozzáállniuk a munkához. Rettentő sokat dolgoznak a lányok, de – főleg a fiataloknál – rengeteg az elszívó erő: ha egy játékos napi tíz órát tanul, akkor nem tud koncentrálni a pályán. Reggel hétkor már az iskolában vannak, este 11-kor esnek haza, egyszerűen fizikailag képtelenség, csodaszámba megy, hogy ezt egyesek végig tudják csinálni. Ráadásul nem is vigyáznak magukra, volt olyan játékos, aki 800 kalóriát evett egész nap, és mi még csodálkoztunk, hogy se fizikailag, se szellemileg nem tudta elvégezni a munkát, amit elvárunk. Nyilván e tekintetben van tere a fejlődésnek, de ezen kívül is rengeteg olyan szegmens van, amibe még sok munkát kellene belefektetni. Ez persze elsősorban az edző felelőssége, az ő dolga erre odafigyelni, de összességében azt gondolom, hogy ezek a lányok megtették az első lépéseket, hogy komolyan vehető röplabdásokká váljanak. 

– Számodra mi volt a szezon legnagyobb tanulsága?

– Alapvetően ez egy nagyon pozitív szezon volt számomra, mert bebizonyosodott, hogy igenis érdemes a magyar játékosokkal foglalkozni. Ezt nevezhetjük tanulságnak. Lehet, hogy sokkal több munkát és energiát igényel, mintha félkész légiósokat alkalmaznánk, de megéri. Ezt támasztja alá az is, hogy megelőztünk olyan csapatot, ahol öt-hat külföldi is volt, és olyat is, amely három magyar válogatottal állt fel ellenünk. Erre mindenképpen büszkék lehetünk. De ne kergessünk hiú ábrándokat, észre kell venni milyen irányba indult el a világ. Rettentő sok pénzt tolnak bele egyes klubokba, az NB I-ben is van öt-hat csapat, ahol elképesztő összegekkel dobálóznak, és látni kell, hogy egy idő után nehéz a pénzzel versenyezni. 

Kövess minket
MTK Hírlevél

Ne maradjon le egy eseményről sem!
Iratkozzon fel ingyenes hírlevelünkre:

Csatlakozz RSS csatornáinkhoz és értesülj azonnal a legújabb hírekről, érdekességekről egy gombnyomásra!