Elfeledett MTK-s szoboremlék 1891-ből

MTK legendárium - 1. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

Talán nem érdektelen Müller Dávid klubalapító személyén keresztül közelebbről is megvizsgálni az alábbi, elfeledett MTK-s kultúrtörténeti érdekességet.

Nyarat idéző napsütésben úszott a virágillatos Orczy kert, mikor Stróbl mester elzarándokolt a MAC tavaszi versenyére. Nagy esemény volt az Operaházi szfinxek kővésnökének megjelenése. Stróbl biztosra akart menni, mikor erőkifejtés és mozgás közben kívánta tanulmányozni az aktív sportolókat és feledni az önjelölt „héroszokat”…

Valahogy így történhetett.

Stróbl Alajos, az MTK alapításának napjaiban, 1888 késő őszén nyerte el megbízatását Arany János szobrának megalkotására. Tervei szerint a Nemzeti Múzeum előtt felállítandó mű három alakból állt volna. Arany János fő figurája mellett két mellékalakot álmodott bronzba, Arany legismertebb művének a Toldinak két hősét, az eposzt kifejező Toldi Miklós robosztus alakját és a népköltészet lágy női figuráját, (Toldi szerelmét), Piroskát.

Stróbl elsőként a kritikusnak ígérkező főalakkal, Arany figurájával kívánt elkészülni. Volt mitől tartania, hisz rajta kívül jószerivel az egész város emlékezett még a nemrég elhunyt költőre. Ennek ellenére az ábrázolás mégis osztatlan sikert aratott.

Ezt követően jött a mitológikus férfialak, Toldi. Ez ujjgyakorlatnak tűnt. Nagy lendülettel fogott hozzá:

„Strobl Alajos nagy buzgalommal dolgozik epreskerti műtermében.” Azonban már a munka elején be kellett látnia, hogy jelentős problémába ütközött:

 „Munkájában némiképp hátráltatja az, hogy nincs elég alkalmas modellje. Egy pár atléta ült ugyan már a művész előtt, az volt a hibájuk, hogy kissé elhízottak és izomzatuk már nem látszik teljesen. A művész közelebb fog hozzá mellékalakjának mintázásához.”

Az idő sürgette a szobrászt, a hiányt pótolni kellett. Stróbl minden bizonnyal többé nem bízta a véletlenre, és maga nézett modell után. Fiatal atlétát, vagy atlétákat hajtott fel, mely alapján sikerült megformálnia a hős elképzelt karakterét.

Toldi férfiasan erőteljes figurája tehát agyagban állt és várta a zsűrizést:

„A művész most elkészítette a szobor egyik mellékalakját, Toldit, melynek agyagmintáját ma tekintette meg az Arany szoborbizottság. Jelen voltak Eötvös Lóránd báró, Zichy Antal, Keleti Gusztáv és Schikedanz Albert. A szobor ülő alakban, másfélszeres nagyságban tünteti fel Toldi Miklóst. Komoly, nyugodt arccal néz maga elé, s vonásain a férfiúi erő büszke tudata ömlik el…a bizottság jegyzőkönyvben örömét fejezi ki, hogy Toldi alakja ilyen szépen sikerült.”

A Budapesti Hírlap imént idézett cikke után huszonegy nappal már a Vasárnapi Újság nagyméretű fotográfiát közölt az agyagmintáról, mely egyszersmind a szobrot országosan is az érdeklődés homlokterébe állította. Az egész ország lett büszke Toldi szobrára, hát még a sikertelenül modellt ült „petyhüdt” izomzatú bajnokok…

A pesti kávéházak, kaszinók és klubok rövid idő alatt visszhangozták dicsőségüket, úton-útfélen híresztelték: róluk formálták Toldit, a nemzet hősét…

A korabeli források alapján lássuk hát mi is a valóság, kinek vagy kiknek bronzba merevített atléta alkatát őrzi voltaképpen a titokzatos Toldi szobor, és mi köze mindehhez az MTK-nak!?

Stróbl Alajos már 1890 nyarán végzett előtanulmányokat az atléták között, komolyan azonban csak a főalak befejezése után, tehát 1891 tavaszán kezdett Toldi figurájával foglalkozni. A forrásokból azt bizonyosan tudjuk, hogy több atléta is modellt ült Stróbl műtermében. Maga a művész azonban sohasem nevesítette modelljeit, míg Piroska alakjánál maga fedte fel Széchenyi István unokájának, Széchenyi Alice grófnőnek személyét. Alapos kutatás után megállapíthatjuk, hogy Pekár Gyula, Pórteleky László és Müller Dávid hajdani atléták személyét lehet a Toldi szoborhoz kötni.

Pekár Gyula (1867-1937) jelöltsége meglehetősen kétségessé válik, ha személyiségét és jellemét közelebbről megvizsgáljuk.

Közepes képességei ellenére minduntalan irodalmi babérokat kívánt szakítani. A korabeli tudományos és szaksajtó szánakozva állapítja meg róla, hogy: „a magyar szépirodalom számottevő munkásai közé kíván tartozni”.

Míg máshol azt olvassuk, hogy mindezek érdekében: „a legvakmerőbb irammal tört pályája csúcsára.” Összeköttetései révén országgyűlési képviselővé választják, idővel államtitkár, sőt ötvenkilenc napra még tárcanélküli miniszterré is kinevezik. Tucatszám jelennek meg regényei, novellái. Egy-egy munkája nyomán, a tisztán tudományos alapon álló Magyar Nyelvőr szemezgette nyelvi barbárságait. Az Aranykesztyűs kisasszony című novellájának egyik mondata így hangzik: „Csodálatos gőzök szálltak föl az erika bokrokból, melyeknek masszáit lenge fantómokká, ruszolkákká rajzolta a hideg holdvilág.” Avagy: „Szimbolikusan maradt ő meg bennem a veszedelem géniuszának.”

A tehetségtelenül irogató országgyűlési képviselőről Ady így nyilatkozott:

„Egy rossz novellista, a képviselőség s tudom is én még mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen.”

Irányadó kortársai nem szűntek meg szörnyülködni munkásságán.

Gábor Andor keserűen így pekároz: „Tetszik tudni ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti, ugye maga mindig szép nemzetit akart írni, ugye? De azért az írás mégsem írás, hanem ízé. Nemzeti ízé.”

Karinthy Frigyes pedig nemes egyszerűséggel hatökör helyett hatpekár-t írt.

Pekár Gyula „az atletizáló, kardforgató, vasdoronghajigáló” férfi mindezek ellenére még lehetne a Toldi szobor használható modellje, bár testalkata inkább magas, nagydarab, mintsem kidolgozott izomzatú.

Pekárnak azonban a jelleme körül mutatkoznak aggasztó jelek. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy saját magáról kialakított eszményi képet másokkal mondassa ki, vagy épp írassa le, de az öndicsőítéstől sem riadt vissza, melyben: „néhol az exhibicionizmus legforróbb pontjáig ér el.” Pekár egész életét átitatja a nagyotmondó, tódító láttatás, éppen ez a körülmény nem teszi hiteles, szavahihető személyiséggé.

1894-ben titokban szerelmi viszonyt kívánt létesíteni a kor ismert prostituáltjával Pilisy (Schumayer) Rózával, a „magyar kaméliás hölggyel”. Első találkozásukkor úgy mutattatta be magát, mint akiről a Toldi szobrot mintázták. Később, mikor az irodalom iránt is érdeklődő kurtizán szerelme már terhessé vált a nagyravágyó férfi számára, jött a szakítás. Utolsó látogatása során Pilisy Rózát szíve alatt érte lövés. A kiérkező orvos – több gyanús körülmény miatt – nem volt hajlandó az öngyilkosságról szóló jegyzőkönyvet aláírni. Pekár megúszta, Pilisy Róza pedig túlélte, és hallgatott.

Valamivel később, a kis kokott, óvatos kétértelműséggel ennyit mert leírni memoár ízű művében: „Egy emberben ennyi jó, meg rossz, ennyi léhaság, ennyi úri tempó, ennyi finomság, ennyi durvaság, s mindezt felülmúlja szívtelensége.”

Krúdy – utóbb – a lehető legnagyobb diszkrécióval írta meg mindezt, amiért Pekár lapjában, a Magyar Múzsában névtelenül indított a nagy író ellen sajtóhadjáratot, a kicsinyes bosszú végül utolérte Krúdyt, sikeresen keserítve meg utolsó éveit.

Pekár volt az, aki kapcsolatai révén rendszeresen íratott magáról tömjénező cikkeket, karcolatokat. Egy alkalommal ezt találta tollbamondani:

„De ő sohasem önmagáért, a maga érvényesüléséért harcolt, ő csak másoknak igyekezett utat nyitni.”

Vagy:

„Pekár Gyula maga is volt miniszter. Délelőtt tízkor már indul volt kollégáihoz, a miniszterekhez, hogy kérjen valamit – de mindig mások számára. És mégis ellenségei is vannak, akik támadják.”

Végül a tökéletes lelkű és jellemű férfi tökéletes testi adottságairól is szó esik. Pekárnak már már mániájává kezdett válni a Toldival való azonosulás öntelt ábrándja:

„Amikor a legszebb magyar legenda formáját, a magyar Herkules, Toldi Miklós alakját kellett bronzba önteni, Pekár Gyuláról mintázta meg a szobrász, mint a klasszikusan tökéletes férfitestet. És azóta Pekár Gyula – Toldi Miklós mozdulatával ott ül bronzbaöntve a budapesti Nemzeti Múzeum előtt, mint a híres magyar délcegség mintaképe.”

Regényeinek édeskés, ömlengő világában csakúgy hemzsegtek a félisteni hősök, kikkel minduntalan önmagára kívánt visszautalni. A befolyási körében lévő Protestáns Szemle így azonosul a Pekár sugallta énképpel:

„Pekár Toldi alakjára otthonosan illenék keresztes vitézeinek vértje.”

A másik Toldi modell-jelölt dr. Pórteleky László, miniszteri tanácsos, ügyvéd. Kisújszálláson született Pórteleky László református énektanár, kántor, valamint Horkay Terézia gyermekeként.

Pórteleky egyetemi tanulmányai idején került a fővárosba, ahol rövid idő alatt a diákság egyik szószólója lett. A Toldi szobor készítésének idején Pórteleky, mint frissen végzett „segélydíjas fogalmazó gyakornok” működött, kit 1892-ben már miniszteri segédfogalmazóvá neveztek ki. 1905-ben miniszteri fogalmazó, majd 1906-ban Zalaegerszegre delegált kormánybiztosként tevékenykedett. 1911-ben vonult nyugdíjba, tanácsosi rangban, ekkor még megállapított nyugdíján felül 512 korona kegydíjban is részesítették, 1913-ban pedig esküdtbírói tisztet töltött be. Nyugdíjas éveiben pedig visszaköltözött szülővárosába, Kisújszállásra, hol, mint ügyvéd és a helyi tűzoltóegylet tagja működött. Mint atlétának sikerei lehettek a hölgyek körében. Kétszer nősült, s rendre el is vált. Első felesége nyolc, második pedig tizenhat esztendővel volt fiatalabb nála. Sporttevékenységét tekintve jelentősebb sikereket tudhatott magáénak Pekárnál. A Magyar Athlétikai Club ökölvívója (1888), a Neptun Evezős Egyesület színeiben nyolcas hajóban még a bécsi versenyeken is részt vett, mint evezős (1892), diszkoszvetőként is megállta a helyét, több verseny díját szerezve meg (1894, 1897). Az igazi sikert mégis a kardvívás hozta meg számára, hisz „az 1900-ban először megrendezett magyar kardvívóbajnokság győztese” lett, tehát az ország első kardvívóbajnokát tisztelhetjük benne, aki ugyancsak magának vindikálta a Toldi modell szerepét.  

De mindebből mit láthatott a szobrász Stróbl?

Pórtelekyről 1888-ban, az egyik ökölvívó-mérkőzés alkalmával a következőt jegyzi fel a szemtanú: „Pórteleky aránytalanul izmosabb és magasabb alak ellenfelénél. Pórteleky igen szép nyers erő.” Az ötvenhét esztendős egykori bajnokot pedig így látja környezete: „ma is daliás atléta alak, kitűnően forgatja a kardot.”

A harmadik Toldi-modell nem más, mit a Magyar Testgyakorlók Körének kiemelkedő tornásza, az ország tornászbajnoka, Müller Dávid. Müller egyébként nem egy versenyen együtt szerepelt Pekárral és Pórtelekyvel, miként az 1890-ben megrendezett Orczy kerti tavaszi viadalon, hol a „nagy síkverseny”-en Müller, a „bajnoki síkverseny”-en Pekár, míg az „ökölvívás-versenyen” Pórteleky küzdött emberséggel. Müller nem reklámozta a Stróbl-féle modellkedést, az sportkörökben – és még azokon túl is – tudott dolog volt. Nem is maradt fenn róla a Pekárhoz hasonló pozőrködés, megrendelt hírlapi dicsőítés. Maradt viszont fénykép, mely önmagában figyelemreméltó. Ha ezt egybevetjük a többi sportoló fizikai adottságaival sok kételyre választ kaphatunk. Annyi bizonyos, nem Müller volt az, aki nem vált be Stróbl modelljeként, arra leginkább a szájhős Pekárnak volt esélye.

Az 1890-es évek sportolói között Müller rendelkezett a legkidolgozottabb, legeszményibb izomzattal („rendkívül edzett izomzatú”) és ez nem is lehetett másként, hisz az ő sportága a tornászat volt legalkalmasabb az összetett izomcsoportok kifejlesztésére. Müller pedig nemcsak közönséges tornász, de az ország legjobb tornásza volt, akinek hallatlan erőkifejtést igénylő mutatványai mindenkit ámulatba ejtettek.

Úgy vélem nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Pekár szájhősködése Toldi ügyben inkább üres hencegés, mintsem valóság.

Ezek után Pórteleky és Müller jöhettek még ténylegesen szóba Stróbl Alajos elképzeléséhez. Úgy véljük a szobrász – lényegileg – leginkább közülük választhatta ki a neki megfelelő típust.

Stróblnak mindenekelőtt két szempontot kellett szem előtt tartania Toldi megformálásánál: az eposzban leírt hős karakterét, és a 19. század végének nemzeti toposzait (bátorság, erő, hősiesség, melyeknek legmarkánsabb plasztikussága az izomkötegek ábrázolásában jeleníthető meg). Ezt bizonyítja, hogy Stróbl nem az atléta alkatot (Pekár és Pórteleky), nem a magas, szikár izomzatú testet (Pórteleky), sokkal inkább az átlag fölötti izomzatot, robosztus egységet, a Müller-féle gondosan kidolgozott tornászizmokat kereste.

Müller ugyan nem volt magas testalkatú, de a magasság az ábrázolás során  tetszőlegesen változtatható, (lásd másfélszeres életnagyság) míg a kompozíció lényegét jelentő tökéletes izomzat nélkül nincsen hiteles Toldi szobor. Stróbl éppen azért volt elégedetlen több pózoló atlétával, mert ő a tökéletes izomcsoportozatú atlétát kereste. Nem sok modellre volt szüksége, hanem egyetlen megfelelőre.

A kétségek eloszlatása érdekében hadd idézzük az 1930-as évek egyik műtörténeti kutatójának pengeélességű tényközlését:

„Toldiban az eposzi hőst, Piroskában a népköltészet múzsáját ábrázolja Stróbl. A vonzóan bájos női alak mintázásához Széchenyi Alice grófnőnek akkor készített mellszobrát vette mintául. Toldiéhoz Müller Dávid, a Magyar Testgyakorlók Körének robosztus alkatú tornászbajnoka ült a művésznek, innen a szobor nagy plaszticitása.” Sehol egy bizonytalankodó mondat, amit leír, az biztos tudáson alapuló tényállítás, melynél még azt sem lehet feltételezni, hogy az illető (hölgy lévén) tájékozott lett volna sporttéren.

Az információ egy szakmailag igényes és megalapozott irodalomtörténeti dolgozatban bukkan fel. Müller nevét körítő adatok (tornászbajnok, MTK tag, robosztus testalkat, megfelelő modell) mind a hiteles adatközlőre, magára a művészre vagy tanítványi körére enged utalni.

A fenti szabatos állítás kristálytiszta logikai láncolatot vázol modell ügyben: Stróbl atlétamodellt keres – ezt a kor legjelentősebb atlétikai klubjában a MAC-ban jelzi – több atléta is egymástól függetlenül felkeresi a szobrászt – az izmos sportolók mégsem válnak be – Stróbl nem sportos testű férfit keres – a sértés elkerülése végett néhány vázlatot mindegyikről készít, azonban – tökéletes izomzatú férfire van szüksége – a MAC után csak második körben jut el a hároméves MTK-hoz – Müllerben találja meg az ideális alakot – a tényleges modell személyéről bölcsen hallgat – a szoborleleplezés után – a modelljelöltek mindegyike, különösen a sajtóközeli Pekár magukénak vindikálják a dicsőséget.

Ha egy pillantást vetünk Müller Dávid (izmos karját feszítő) fényképére, óhatatlanul a Toldi szobor kapcsán leírt korabeli művészi szempont jut az eszünkbe: „a művész sok erővel alkotta meg Toldi alakját. Hatalmas alakja (értsd másfélszeres életnagyság) csak úgy duzzad az erőtől. Testén rövid ujjas bőring van, s mint Arany mondja: »meztelen karjában dagadtak az erek.«” Joggal vetődik fel ezután a kérdés, miért nem nyilatkozott maga a művész a Toldi-modell személyét illetően. Két okból sem kívánt vihart kavarni:
1. Az atlétikai bajnok büszke emberfajta, egyetlen név kiemelése által csak indulatokat generált volna a művész önmaga és a sportolók között.
2. A heves érzelmekkel átitatott nemzeti romantika korában – Tiszaeszlár után néhány esztendővel – kiszámíthatatlan következményekkel járhatott volna az izraelita vallású Müller Dávid kereskedő személyének felfedése.

A hivatalos körök és a közvélemény felfokozott nemzeti érzése Toldi személyében csúcsosodott. Toldi nemcsak eposzi szereplő, hanem a nemzetiségi kérdésektől terhelt 19. századvég eszményített magyar hérosza. Mitologikus ereje, rettenthetetlen jelleme, ősmagyar karaktere politikai üzenet is volt. Személye kimondatlanul is összekötő kapocs a Nagy Lajos-i „háromtenger” magyar birodalma és a Tisza-féle „Kárpátoktól az Adriáig” magyar élettér programja között.

Nem véletlen, hogy a Stróbl-féle pályázat nyilvánosságra hozatalát követően (felfokozott nemzeti aggodalommal) éppen Toldi figuráját támadták legjobban és titulálták germán harcosnak.

Érthető, ha Stróbl Alajos fokozott óvatossággal közelített az egész Toldi ügyhöz, hisz Toldi Miklós személyéhez ily jellegű kifejezések kapcsolódtak: „az ősmagyar fajképe”, „magyar hérosz”,  „nemzeti mondánk hallhatatlan hőse”, „legfényesebb ragyogó alak”, „magyar férfi” stb.

Jobb volt tehát az óvatosság!

Egy bizonyos, az MTK történetében Müller neve mellett visszavonhatatlanul egyetlen büszke jelző áll: „a klubalapító.”

Ezt olvastad már?