Atlétika
Krizsán Xénia
Atlétika: „Felejthetetlen élmény volt”
Jankovics Dánielt faggattuk fedettpályás Európa-bajnoki szerepléséről.
Klubunk kiváló magasugrója az utolsó pillanatban jutott ki a múlt heti, lengyel rendezésű kontinensviadalra, és ha már ott volt, bejutott a döntőbe, ahol nyolcadik helyen zárt. Danival arról beszélgettünk, milyen élményekkel gazdagodott első felnőtt világversenyén.
– Milyen volt ez az Európa-bajnokság?
– Rengeteg új impulzus ért, hiszen teljesen más volt, mint az eddigi versenyeim. Talán a Gyulai István Memorialhoz tudnám hasonlítani. Olyan nagy sztárok voltak itt is, akiket fiatalabb koromban csak a tv-ben láttam, és roppant izgalmas volt velük versenyezni. A hangulat a pandémia ellenére szenzációs volt, ami nagyban a sportolóknak köszönhető, akik folyamatosan tapsoltak és szurkoltak társaiknak. Talán a szervezés picivel lehetett volna jobb, mert magasugrás közben a nekifutást keresztezte a hármas- és rúdugrás is, ezért rájuk is figyelni kellett, de ezt leszámítva zseniális volt.
– A te ugrásod indította a versenyt. Mennyire voltál ideges a bemutatkozásnál?
– Bevallom, picit izgultam, hiszen ez volt az első világversenyem. Némi terhet jelentett, hogy az én legjobb eredményem a nevezési lista alján volt. Azzal a céllal mentem ki, hogy megközelítsem, vagy megjavítsam az egyéni csúcsomat. Néztem, hogy mozognak a többiek, és azon gondolkoztam, mire lehet reális esély. A döntőre a kvalifikációs szint 2.28 méter volt, mégis sikerült 2.21 méterrel bejutnom a legjobb nyolc közé.
– Számítottál rá, hogy meglepetést okozhatsz, és bekerülhetsz a fináléba?
– Inkább arra figyeltem, hogy kijöjjön belőlem az utóbbi évek edzésmunkája. Ha már kijutottam, szerettem volna méltó módon képviselni a hazámat, és úgy érzem, sikerült is.
– Mondhatjuk, hogy túlszárnyaltad az elvárásokat?
– Nagyon nagy szó, hogy tulajdonképpen holtversenyben a harmadik legeredményesebb voltam a magyar csapatban, illetve hogy én vagyok 31 éve az első magasugró, aki felnőtt világversenyen döntőbe került. Legutóbb pont az egyik edzőmnek, Deutsch Péternek sikerült ez. Ugyan egyéni csúcsot nem ugrottam, összességében elégedett vagyok, hogy egyáltalán kijutottam, pláne, hogy még a döntőbe is bekerültem.
– Miben más a döntő, mint a selejtező?
– A kvalifikáció gyakorlatilag a nulladik napon volt, rögtön a megnyitó után. Amikor melegítettünk, megszólalt a himnusz, de aznap nem volt akkora hangzavar. A döntő teljesen más volt: bevonulás, bemutatkozás a kamerába, pörgős verseny és felejthetetlen hangulat.
– Nem okozott gondot, hogy délelőtt rendezték a finálét?
– Két véglet volt számomra: a selejtező este hétkor startolt, a hazai versenyek pedig ennél hamarabb szoktak kezdődni, így tartalékolni kellett az energiát aznap. Ezzel szemben a döntő 11:25-kor kezdődött, aznap már hétkor keltem, hogy felébredjen a szervezetem. Az is újdonságot jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer kellett a legjobbamat nyújtani, mivel nekem már a selejtező is döntővel ért fel, míg néhány embernek a mezőnyből a kvalifikáció csupán bemelegítés volt.
– Mit lehet tanulni az Európa-bajnokságon látott vetélytársaktól?
– Azt vettem észre, hogy a technikájuk kifinomultabb, tehát ezen még csiszolnom kell, hogy a legjobbakra is veszélyes legyek. Ez mindenképp pozitív, hiszen van hova fejlődni.
– Az edzőid hogy értékelték a teljesítményedet?
– Pogány Mihály volt kint velem, ő folyamatoson beszélt telefonon Deutsch Péterrel. Talán nem tudtam mindent úgy kivitelezni, ahogy ők kérték, de örültek annak, amit sikerült elérnünk, és remélem, büszkék rám.
– Hosszú utat jártál be a 2014-es sérülésed óta.
– Azután 2016-ban kezdtem el visszatérni a versenyzéshez, és ugyan nagy eredményt nem értem el, az utánpótlás-bajnokságot sikerült megnyernem. 2017-ben már a korosztályos Európa-bajnokságra kijutottam, tehát érezhető volt a javulás. Utána picit stagnáltam, majd elkezdtem Péterrel dolgozni, ami újabb lendületet adott. Később Misi csatlakozása is nagyon sokat segített. és rendkívül hálás vagyok, hogy két ilyen szakemberrel dolgozhatok együtt. Tudják, szeretem, amit csinálok, motivált vagyok, és ennek köszönhető, hogy sikerül fokozatosan fejlődni.
