„Azt kívánom, hogy láthassam a tokiói olimpiai döntőket” (LAPSZEMLE)

A Nemzeti Sport interjúja klubunk legendájával, Wichmann Tamással.

– Hogy van?

– Jól, közepesen. Illetve jó közepesen.

– Mire gondolt, amikor átvette az életműdíjat?

– Nagyon sok minden eszembe jutott, főleg a vízen eltöltött évtizedek és az, hogy végig az MTK Budapest sportolója voltam.

– Ugyanúgy önnel voltak tele az újságok, mint korábbi sikerei idején.

– Igen, nagyon jó érzés volt. De nemcsak a gálán éreztem a felém áradó szeretetet, hanem az MTK bálján is. Ráadásul az utolsó pillanatban megtudtam, hogy a Los Angeles-i olimpiai bajnok Ulrich Eicke és a moszkvai aranyérmes Vaskuti István is szeretne eljönni. Szóltam a klub vezetőinek, akik nagyon rendesek voltak, szereztek jegyet, és a volt kenusokat az asztalunkhoz ültették.

– Itt, a kórházban is látogatják?

– Rengetegen jönnek. Volt kenusok, akik a Kolonics Alapítvány kuratóriumának tagjai, Reményi Péter és Ipacs Endre. Hoztak két 2020-as naptárt, az egyiket nekem, a másikat meg a kórháznak, hogy akasszák ki a falra. A kuratórium elnöke, Csabai Edvin is velük volt.
– A január hónapot egy fiatal kenus, a húszéves Adolf Balázs fotója egészíti ki. Ismeri?

– Láttam versenyezni, de nem ismerem. Én akkor már nem edzősködtem, amikor ő elkezdett kenuzni.

– Ki javasolta a Magyar lapát című film elkészítését?

– Már nem is tudom pontosan. A kocsma bezárását akartuk megörökíteni, aztán portréfilm lett belőle.

– Eredetileg is úgy tervezték, hogy a film a kocsmához fűződő emlékek mellett az ön pályafutását is megörökíti?

– Nem, az élet hozta így.

– Már forgatás közben derült ki, hogy beteg?

– Nem, már korábban, 2017 végén.

– A film bemutatója előtti beszélgetésen azt mondta: „Így alakult a sorsom, ki tudja, meddig?” Majd felhívta a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára. Milyen jelei voltak a betegségének?

– Fájt a gyomrom. Gondoltam, elmúlik. El is múlt egy ideig, de aztán újra fájt. Így derült ki, hogy baj van. Azért hívtam fel a figyelmet a szűrővizsgálatokra, hogy másoknak jusson eszébe, el kell menni, történhet baj az emberrel.

– Ön miért nem ment?

– Nem is tudom. Az élet dolgai elől nem lehet elmenekülni. Az egyik bátyám fiatalon meghalt, mert rögtön a világháború után játék közben megölte egy felrobbanó lövedék. Aztán ott van az én gyerekkori balesetem: a Móricz Zsigmond körtérnél elütött egy rendőrautó, napokig kómában voltam. Képzelje el édesanyámat, az egyik fiát elvesztette, a másik meg sántikál. Egész életemben nem foglalkoztam magammal.

A teljes interjút IDE kattintva olvashatják.

Ezt olvastad már?