Vívás: „Mindig jó fiú voltam” – Szatmári András (LAPSZEMLE)

Gerevich Györgynél kezdte a pályafutását – magyarán: volt tehetsége a víváshoz. Szatmári Andrást fiatal korától a kiváló kardvívók között tartották számon, és a 2016 óta Gárdos Gáborral készülő sportoló az évek során igazolta is a megállapítást, más kérdés, hogy a hőn áhított olimpiai aranyérem hiányzik a gyűjteményéből. Hogy ez így is marad-e, még a jövő zenéje, de egyesületünk kardozója már az eddig elért sikereivel is elégedett. Szatyi a Nemzeti Sportnak nyilatkozott.

– Gyönyörű az órája, ha jól tudom, hét éve hordja.

– Valóban, akkor kaptam, amikor egyéni világbajnokságot nyertem, vagyis 2017-ben, Lipcsében. Minden győztesnek ez volt a jutalma az aranyérem mellett. Szeretem, szép emlék, és persze emlékeztet is arra, mit értem el.

– Akkor kicsit gonoszkodnék: miért nincs hasonló órából több? Nem a karján, de, mondjuk, otthon, a lakásában.

– A másodikhoz közel álltam, hiszen 2019-ben a budapesti világbajnokságon ezüstérmes lettem, de persze értem a kérdést. Gondolkoztam ezen már én is: sok összetevős az egyenlet. Maga a vívás is igen összetett sportág – ahhoz biztosan, hogy egyértelmű esélyesről lehessen beszélni egy-egy verseny előtt. Ráadásul küzdősport, itt mindig valaki ellen kell vívni. A mezőny is nagy, bár azt kell mondanom, amikor én vébét nyertem, erősebb volt – hiszen még vívott az olasz Aldo Montano, ott voltak az oroszok, Alekszej Jakimenko, Venjamin Resetnyikov, Kamil Ibragimov, és a dél-koreaiak között is több, kifejezetten jó kardozó volt.

– Mostanság meg talán azért nehezebb nyerni, mert egyre szélesebb a mezőny, akár már a csoportasszók során vagy a főtábla első kanyarjában könnyebb olyan ellenfélbe botlani, aki egy-egy asszóra képes felszívni magát.

– Ez igaz, hiszen egy kuvaiti, szaúdi vagy indiai kardozó is képes asszót nyerni, akár a főtáblán is, ilyenről néhány éve biztosan nem beszélhettünk. Ettől függetlenül azt mondom, már nem olyan erős mezőny, mint volt akár csak néhány évvel ezelőtt.

– Melyik Szatmári András nyerne most egy asszót, az akkori vagy a mostani? Mindig, minden pillanatban a vívás volt az első? Sohasem előzte meg a mozi, a buli, a csavargás? Mindig jó kisfiú volt, sohasem ment a vívóterem mellé?

– Igen, sajnos mindig az voltam. Azért mondom, hogy sajnos, mert mostanra kiderült – nyilván a pszichológusnak is köszönhetően –, nem biztos, hogy ez olyan jó volt. De a magatartásom is mindig példás volt, sohasem ordítottam a tanáraimmal, mindig beálltam a sorba. Így neveltek a szüleim, nem lógtam, az iskola után mindig hazamentem – egy kezemen meg tudom számolni, hányszor történt másként. A bátyám viszont rosszalkodott néha, pedig ugyanúgy nevelték: előfordult, hogy nem mondott meg mindent otthon, eltitkolt egy elégtelent, vagy éppen az első órára nem ment be az iskolába. Persze idővel mindig kiderült. Én viszont elmondtam otthon mindent, még ha rossz is volt, ott voltam minden edzésen. Igen, jó gyerek voltam, és szerintem az vagyok a mai napig. A hozzám nagyon közel állók azt mondják, tényleg az vagyok, ugyanakkor azért ott van bennem, hogy korábban kissé kifelé is bizonyítani akartam. Ma már nem annyira érdekel, mit gondolnak mások, de régen bennem volt, nehogy azt gondolják, rossz fiú vagyok.

– Ezek után kíváncsian várom a magyarázatát, vajon hogyan tud megőrülni a páston egy jó fiú?

– Ott jön ki belőlem minden – lehet, hogy az az igazi énem, vagy legalábbis az is.

– Hogyan hergeli fel magát a versenyekre, az asszókra?

– Nincs szükségem ilyesmire, önmagában a pást elegendő hozzá, hogy ilyen állapotba kerüljek. És nem is szeretem felhergelni magam, mert olyankor elvisz a fejem, még inkább a szívem, abból pedig sohasem sül ki jó. Olyankor leginkább csak a berögzült mozdulatokat csinálom, az pedig nem vezet eredményre. Sokkal jobb, ha gondolkozom is közben.

– Ez azt is jelenti, hogy az öntől a páston látott „hisztit”, amelyből szerencsére egyre kevesebb van, a hétköznapokban Szatmári András nem produkálja?

– Minimálisan. És legfeljebb csak otthon, sunyiban.

– Két énje van?

– Igen, de már nincs akkora kontraszt a kettő között, mint régen. Közelítenek egymás felé, és úgy, hogy már nem vagyok annyira hisztis a páston – mielőtt közbeszólna: igen, tudom, néha még visszajönnek a régi reakciók, de hát nálunk jelentős szerep jut a zsűrinek… El kellett fogadnom nekem is, hogy a kardvívásban bizony számít, ki hogyan viselkedik, hogyan fogad egy-egy döntést. Persze ennek nem így kellene működnie, de sajnos így működik.

– Ha Szilágyi Áron nem lenne, Szatmári András lenne Magyarország legjobb kardvívója napjainkban, ugyanakkor jó, hogy van, hiszen egymást is húzzák. Hogyan élte, éli meg ezt a kettősséget?

– Amióta beleerősödtem a férfimezőnybe, ebben élek. Akkor kezdődött a rivalizálás közöttünk. A korosztályos évek során egyszer voltunk egy csapatban: kadétként beválogattak a juniorok közé a világbajnokságra. Iliász Nikolász megnyerte az egyénit, Áron harmadik lett, nyilván mindenki úgy gondolta, odaérünk – a dobogóra feltétlenül. Én is erre számítottam, ehelyett a nyolcaddöntőben 45:44-re kikaptunk a franciáktól, ezt ezúton is köszönöm a srácoknak! Az volt az első alkalom, azt követte még sok-sok, immár a felnőttek között, de nekem Áron sohasem volt példakép: nem tudom őt annak nevezni, hiszen a közvetlen közelemben volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem tiszteltem őt mindig is – az eredményeiért, azért, ahogyan készül, emiatt tényleg csak felnézni lehet rá. De az én olvasatomban a példakép megközelíthetetlen személy.

– Ön viszont nagyon is megközelítette őt. Olyannyira, hogy hamarabb nyert egyéni világbajnoki aranyérmet Áronnál. Észrevehető azonban egyfajta furcsa tendencia: egyikük akkor vív igazán felszabadultan, és nyeri meg a versenyt is, ha a másik hamar búcsúzik. Mit gondol erről?

– Biztos, hogy nem tudatos, de azt hiszem, van ebben némi igazság. Amikor hét éve nyertem Lipcsében, Áron kiesett korábban, és ez megtörtént Budapesten is 2019-ben. És nem tudom, Áron nyer-e vébét 2022-ben Kairóban, ha nem találkozunk viszonylag hamar a táblán, vajon ha elkerüljük egymást, meneteltünk volna-e együtt, egymással párhuzamosan.

– Az úszók mindig azt mondják, jó, ha egy-egy számban itthon tülekedés van – a vívóknál ez hogyan fest?

– Nekünk is jó. Ha Áron mellé nem ért volna fel senki London után, nem biztos, hogy nyer még olimpiát – sőt, azt mondom, Tokiót biztos, hogy miattam nyerte meg.

– Ez el is hangzott valahol, valamikor?

– Nem, és ezt Áron nem is fogja kimondani, de én majdhogynem biztos vagyok benne. Ám ahhoz, hogy nekem ne sikerüljön Tokió, az is hozzájárult, hogy előtte nem sokkal megműtöttek, s hogy volt egy mély magánéleti válságom – nem volt könnyű időszak, ráadásul esélyesnek számítottam, s emiatt túlzottan „befeszültem”.

– Van olyan, amikor minden klappol? Amikor jól megy a vívás, rendben van a magánélet, jut idő családra, barátokra is?

– Van ilyen, de látom már azt is, hogy nem minden a víváson múlik, az élet több ennél.

– Ha holnaptól nem vívhatna tovább, elégedetten értékelné a pályafutását?

– Azt hiszem, igen. Reálisan nézve nem lesz már olimpiai aranyérmem, az mindenképpen hiányzik a gyűjteményemből, ám nem vagyok elégedetlen. Ha huszonnégy évvel ezelőtt azt mondják, hogy kétszeres világ- és Európa-bajnok leszel, szerzel egy olimpiai ezüst- és bronzérmet, mellette lesz jó sok érmed vébékből és kontinensviadalokról, világkupaversenyekről, előtte a korosztályos viadalokon is végigversz mindenkit, nyilván elfogadtam volna. De elfogadom most is.

Forrás: Nemzeti Sport

Ezt olvastad már?