Vívás: „Először önmagad győzd le” – Sákovicsné Dömölky Lídia (LAPSZEMLE)

Igazi jelenség – az volt a páston, az volt edzőként, s az még manapság is. Már-már felfoghatatlanul árad belőle a derű, a jókedv, sohasem látni búskomornak, pedig hála istennek, gyakorta látjuk őt, hiszen alig-alig rendeznek Budapesten nélküle vívóversenyt, és nem mond nemet egyéb felkérésekre sem. Az eseményekre immár a Nemzet Sportolójaként érkezik Sákovicsné Dömölky Lídia, akit Keleti Ágnes halála után választottak maguk közé a korábbi klasszisok. Lidi néni a Nemzeti Sportnak adott interjút sikerekkel teli pályafutásáról.

A Nemzet Sportolójához érkeztünk, de természetesen a megtisztelő cím „elnyerése” csak az egyik oka látogatásunknak, azért is jöttünk mindenki Lidi nénijéhez, vagyis az olimpiai bajnok vívó Sákovicsné Dömölky Lídiához, mert egyszerűen jó a közelében lenni: mosolyával, kedvességével és történeteivel annak is visszahozza az életkedvét, aki esetleg nehezebb időszakon megy keresztül.

Azon pedig meg sem lepődünk, hogy Lidi néni az interjúra készülve az asztalra helyezett két tőrt – két különböző foglalattal.

– Az egyik a francia markolat, ilyennel vívtam én, a másik a belga, én ilyet már csak veteránként használtam. Majd szeretnék beszélni a mestereimről, de a markolatról most mondanám el, hogy Szabó Laci bácsi, aki Franciaországban tanulta a tőrvívást, azt tanította nekem, hogy a fegyvert úgy kell fogni, mint a kismadarat. Ha túlságosan megszorítod, baja lesz az állatnak, ha viszont nem fogod biztosan, kirepül a kezedből.

Ahogy mondja az évtizedekkel korábban tanult „leckét” a 89. születésnapjához közelítő olimpiai és világbajnok tőrvívó, aki immár a Nemzet Sportolójának is mondhatja magát, tényleg megnyugszik az ember, hátradől a székben és csodálkozó szemmel figyel. Hallgassuk, olvassuk hát együtt, ahogy Dömölky Lídia mesél nekünk!

– Ha visszarepülünk az időben, és arra vagyunk kíváncsiak, hol cseperedett fel, mit látunk, milyen Lídiát, és ez a kislány hogyan keveredett le a vívóterembe?

– A bátyám kezdett el vívni, én csak mentem utána, mindig azt akartam csinálni, amit ő. Akkoriban a testnevelők is oktattak vívást, és aki ügyes volt, elvitték a BEAC-ba, oda, ahol ma is vívóterem van. Elvitték őt is, engem is, imádtunk oda járni, az volt a második otthonunk.

– Milyen volt akkoriban a sportélet, rangot jelentett vívni?

– A vívás mindig különleges sportág volt, nekem legalábbis biztosan. Csakhogy akkortájt még kevés lány űzte. Elek Ilonáék persze már igen, meg Tari Gizi néniék, vagyis már elindult, és igen eredményesen indult el a női tőrvívás is Magyarországon, de azért nem voltunk sokan. Mi folytathattuk a folyamatot, és az volt a szerencsénk, hogy ilyen nagyszerű elődök után már rangot jelentett magyarként pástra lépni a nemzetközi versenyeken.

– Mit szeretett meg a vívásban?

– Mindent. Nagy család volt, talán az sem véletlen, hogy ebben a sportágban mesternek hívjuk az edzőt, mert tényleg olyanok voltak, mintha az anyáink, atyáink lettek volna, akiknek ittuk minden szavát. Gyakran megesett, hogy ha akadt lyukasóránk, felszaladtunk a terembe iskolázni. Meg az sem volt ritka, hogy ha valakivel öt perccel többet foglalkozott a mester, arra irigyek voltunk…

– Ki volt Lidi néni első mestere? 

– Ganzmann Feri bácsi. Katonatiszt volt – akkoriban megszokott volt, hogy katonatisztek oktatták a vívást, és nagyon jót tett mindenkinek a katonás fegyelem, amelyet behoztak a sportágba. De ne gondolja senki, hogy rideg, távolságtartó ember lett volna, dehogy, nagyon is kedves volt velünk! Kijelenthetem, hogy edzőként Feri bácsi volt a példaképem, tőle tanultam meg, hogyan kell a kezdő vívókkal bánni. Ő fedezte fel az ügyességemet, és ő mondta azt, hogy „Kislány, a maga eredményeiért még lebegni fog a trikolór!” Igen, magázott minket. A kijelentése után hazafutottam az édesanyámhoz, és megkérdeztem tőle: „Mama, mi az a trikolór?”

– Mikor vált valóban fontossá az életében a vívás?

– Az első pillanatban, mert rögtön beleszerettem.

– De mikortól érezte, hogy nagy eredményeket érhet el?

– Ahogy jöttek a versenyek, egyre inkább hittem ebben, bár erről is van érdekes történetem, mert a második versenyemen a felnőttek között már esélyesnek számítottam – akár arra is, hogy megnyerjem. Hát nem nyertem meg. Juhász Kati nyerte meg, aki később a csapattársam lett, de ennél is fontosabb, hogy mai napig tartó barátság alakult ki közöttünk. A lányomnak ő a keresztanyja, én pedig a fiáé, összejárunk, szeretjük egymást, törődünk a másikkal – még ez a bizonyos verseny, az, hogy jól elvert akkor, sem tudta megakadályozni a kezdődő barátságunkat.

– Eddig arról a fiatal Lídiáról beszélt, akinek ott volt már a penge a kezében, de milyen volt az iskolában, az életben ez a kislány?

– Olyan semmi különös lány voltam, derék, szófogadó – most is ilyen vagyok. A páston ennek éppen az ellenkezője: ott borzasztó harciasan viselkedtem.

– Manapság is vannak ilyen vívók, a teremben egy-egy versenyen gyakorta hallani a tus után visítást.

– Ó, én is visítoztam a páston! El sem tudom képzelni, hogy ma ilyet csinálnék.

– De ez küzdősport! Bármilyen szép sportág, bizony le kell győzni a szemben állót.

– Csakhogy először mindenkinek önmagát kell legyőznie, csak utána lehet arra esélye, hogy megverje az ellenfelét. Ha nincs elég önfegyelmed, akaraterőd, ha nem azt csinálod, amit kell, ha csak úgy rohangászol a páston, akkor reménytelen az egész.

– Azt mondta, ahogy eredményesebb lett, egyre inkább érezte, hogy magasra is juthat. Ezt meg is fogalmazta – legalább önmagában, önmagának?

– Nem. Csak boldog voltam, ha sikerrel jártam, örültem mindennek, ami jött. Először annak, hogy bekerültem a nagy csapatba, olyanba, amelyben ott volt Elek Ilona és Margit, Zsabka Magda – már arra is büszkék voltunk, hogy ezek a nagy versenyzők vívtak velünk az edzéseken.

Az interjú teljes egészében ITT olvasható.

Forrás, fotó: Nemzeti Sport

Ezt olvastad már?