Vívás: Szőcs Bertalan önállóságra nevelt (LAPSZEMLE)

Amikor a 80. születésnapján elkezdték összeszámolni a tanítványai által nyert olimpiai, felnőtt és korosztályos világ- és Európa-bajnoki érmeket, 111-ig jutottak, de a szám azt követően is nőtt, a legpontosabbak akkor vagyunk, ha ezt írjuk: „megszámlálhatatlan” siker fűződik a csodálatos vívómester nevéhez.

Kard, tőr, párbajtőr – nem is olyan kimondatlanul ez a sorrend a fegyvernemek között, és ebben a sorrendben csillogott Szőcs Bertalan családja is a pástokon. Nagybátyja, Berczelly Tibor a férfi kardcsapattal háromszoros olimpiai bajnok, a helsinki olimpián Kovács Pál és Gerevich Aladár mögött az egyéni verseny bronzérmese, a világbajnokságokon egyéniben is ezüst- és bronzérmes, két korszakos mester, Borsody László és az olasz maestro, Italo Santelli tanítványa.

Szőcs Bertalan a balkezesként Suta becenévre hallgató Berczelly húgának volt a kisfia – természetes, hogy ha akarta volna, sem kerülhette volna el a vívótermek világát.

Kilencévesen még úszni járt, és „csak” 13 éves volt, amikor 1947-ben benyitott a vívókhoz. Nagybátyja akkor járt a csúcson, így nem volt nehéz beleszerelmesednie a sportágba.

– Való igaz, hogy a vívás kezdeti oktatása elég száraz, de ezt az időt én más sportágakkal színesítettem meg. Amikor aztán jöttek a vívósikerek, onnantól nagyon megszállott lettem – emlékezett egy kései interjúban a kezdetekre.

A Csepeli MTK-ban, majd 1953-tól, 19 éves korától a Budapesti Honvédban vívott, 1954 és 1958 között volt tőrben a válogatott keret tagja. (Miután az 1954-es budapesti főiskolai vívó-vb-n csapatban arany-, egyéniben ezüstérmes lett, és ugyanebben az évben a cremonai ifjúsági világbajnokságon egyéniben második helyen végzett.) Az 1954-es luxembourgi világbajnokságon a csapattal bronz-, egy évvel később Rómában ezüstérmes lett, de a melbourne-i olimpiára nem jutott ki – itt csapatunk nélküle lett harmadik.

Innentől maradtak az egyetemista sportban elért sikerek: 1957-ben a párizsi Egyetemi Világjátékokon (a mai universiade elődje) csapatban győzött, egyéniben negyedik lett, az 1959-es torinói universiadén pedig csapatban jutott neki még egy ezüst. De akkor már két éve megszerezte a TF-en a testnevelő tanári diplomát, ezzel új pálya nyílt ki előtte, 1961-ben a Bp. Vörös Meteorban lett vívóedző. (A klub csak a nevét változtatgatta az évtizedek során, lett később VM Egyetértés, az egyesületek összeolvadását követően 1975-től MTK-VM, majd egyszerűen MTK – de a helyszín, a ma Szőcs Bertalan nevét viselő vívóterem maradt.)

A vívószakoktatói képesítés megszerzését (1964) követően 1969-től már mesteredző, nem véletlenül, első tanítványai halmozták az érmeket az olimpiákon és a világbajnokságokon. Hivatalosan 1969-től lett a magyar női tőrválogatott szakági vezetőedzője, és hogy nem eredménytelenül, arra a legfényesebb bizonyíték, hogy MTK-s tanítványa, Tordasi Ildikó 1976-ban Montrealban megnyerte az edzői Szőcs-életmű egyetlen egyéni olimpiai bajnoki címét.

A nyolcvanas évek 1987-ben csapatvilágbajnoki aranyig jutó női tőrválogatottjában hemzsegtek a Szőcs-tanítványok, mindenekelőtt lánya, a kétszeres olimpiai bronzérmes Zsuzsanna, de Kovács Edit, Tuschák Katalin és a később párbajtőrben olimpiai bronzérmes Mincza Ildikó is őt jegyezte mestereként. Apropó, Szőcs Zsuzsanna: a női párbajtőr megjelenésével ő is váltott, és Szöul, no meg két évvel a tőrben szerzett lausanne-i vb-arany után párbajtőrben is csapatvilágbajnok lett. Meg még kétszer, miközben a tehetséges tőrözőkből összeálló első nagy magyar női párbajtőr-generációban amúgy is ott voltak az MTK-s lányok. Mindmáig Szőcs Zsuzsanna az egyetlen, aki tőrben és párbajtőrben is világelsőségig vitte, csak hogy a kard (Berczelly Tibor) és a tőr (Szőcs Bertalan) után a harmadik fegyvernem is megjelenjen a családi vitrinben.

A mester „lefelé” is figyelt, ő dolgozta ki a korcsoportos vívóutánpótlás oktatását, még 1973-ban az ő elképzelései alapján indult meg hazánkban az első tíz évfolyamos vívóiskolában az oktatás. És ha már oktatás: négy mesteredzőt nevelt ki, Udvarhelyi Gábor, Solti Antal, Skóró István és Bódy István egyaránt a Szőcs-féle tudást vitte tovább, szekérderéknyi olimpiai, vb- és Eb-érem kisérte a pályafutásukat. (És egyetlen tanítványt sem csábított el tőlük, ami a bennfentesek szerint különlegesen ritka, főhajtást érdemlő tulajdonság…)

– A vívás igazi csata két ember között. Összetettsége nagyon tetszik. Komoly szerepet játszik a fizikum, a technika, de elsősorban a szellemi képességek. Pályafutásom kezdetén húsz gyermekkel kezdtem el foglalkozni. Nem sokkal később már felnőtt korú versenyzőket is edzettem, többek között Gábor Tamást és Schmitt Pált is én tanítottam. Ennek köszönhetően átláttam a teljes korosztályt, azt, hogy gyermekeimnek hová kell eljutniuk a sikerességhez – ezek már a nyugdíjas mester szavai.

Akinek igazán volt mire emlékeznie, hiszen vívói közül először a férfi párbajtőrcsapattal 1964-ben Gábor, majd négy évvel később Schmitt, a későbbi MOB- és köztársasági elnök ért fel a csúcsra, 1976-ban pedig női tőr egyéniben Tordasi(-Schwarzenberger) Ildikó. De edzette az 1964-es tőrcsapatbajnok Sákovicsné Dömölky Lídiát is. Mind közül utolsóként a párbajtőrvívó Szényi Péter aranyozódott be a Boczkó-, Imre-, Rédli-féle csapattal a 2013-as budapesti világbajnokságon.

Szőcs tisztában volt azzal, hogy a vívás hosszú távon igazságos, de egy adott verseny eredménye gyakorlatilag kiszámíthatatlan. Amikor egy ízben Tordasi kapcsán egy verseny előtt esélylatolgatásra kérték, így felelt:

– Ha úszóedző lennék, akkor nyugodtan hátradőlnék, és azt felelném, hogy az első háromban biztosan benne lesz. De mivel nem vagyok úszóedző, ezért azt válaszoltam, hogy a tizenöt esélyes közül bárki megnyerheti a versenyt. Kérdem én, hol létezik még ilyen, azt hiszem nem sok sportágban! A vívás a versenyek végeredményét tekintve az egyik legkevésbé kiszámítható sportág. A felkészültségen túl a pillanatnyi fizikai és lelkiállapot határoz meg mindent. Kétségtelen, a bírókon is nagyon sok múlik, de azt most hagyjuk.

Edzői karrierje utolsó évtizedében már nem kísérte el a versenyekre a vívóit, mondván, előre mindig megbeszéli velük, mit tanácsol, miként vívjanak. Gondolatban persze százszázalékosan ott volt velük, és drukkolt, hogy minél később csörrenjen meg a telefon, mert az azt jelentette, hogy szépen menetelnek a versenyen.

– Vallom, hogy ez a közös sikerünk receptje! Így az önállóságra nevelem őket, mindig maguknak kell helytállniuk, a kombinatorikai képességük kifejlődik és igazán a saját lábukra tudnak állni. Nekem ez a célom! – mondta a mester–tanítvány kapcsolatról.

Időskorában is odafigyelt magára, rendszeresen úszott, reggelente tornázott, és az örök horgászat mellett nagy hobbija lett a túrázás is. Többnyire egyedül tett meg nem egyszer harminc kilométeres távokat, ekkor tudta vállalt magányában rendezni a gondolatait.

– Bármi is történjen, az életem legnagyobb szerelme a vívás, melynek hódolok, amíg a pohár ki nem esik a kezemből – nyilatkozta, amikor egyesületünk róla nevezte el a Csömöri úti vívótermét.

– Megszállott, tűzről pattant forradalmár, a vívóteremben ellentmondást soha nem tűrő EMBER, akit egyébként kenyérre lehetett kenni, vajból volt a szíve, aki minden szembejövőnek – a koldustól az olimpiai bajnokig – segített. Ha kérte az illető, ha nem… Viszont szívsebészi pontossággal tudta, ki az, aki valóban megérdemli – írta róla 2016-os halálakor a Nemzeti Sport főszerkesztője, Buzgó József.

A vívópápa immár nyolc éve nincs közöttünk.

Forrás: Nemzeti Sport

Ezt olvastad már?