Kézilabda
Fekete Bozsana
Nehéz időszakon van túl Babos Tímea, azonban négyszeres Grand Slam-győztes teniszezőnk a sikeres wimbledoni párosszereplésnek köszönhetően új lendületet kapott. Az egyesben korábban a világranglista 25. helyén is jegyzett 31 éves játékos őszintén beszélt a Nemzeti Sportnak az őt érő gyakori bántásokról, és azt sem tagadja, már nem tervez hosszú távra a pályán.
– A wimbledoni Grand Slam-tornán – amelyen párosban a negyeddöntőig jutott – arról beszélt, hogy hosszú idő után tudta újra élvezni a játékot. Az előtte levő időszakban miért nem ment?
– Az év elején még motivált voltam, sikerült visszaküzdenem magam az egyéni világranglistán, de nehéz volt egyensúlyozni az egyes és a páros között. Párosban ugyanis szerettem volna a nagy versenyeken elindulni, miközben egyesben még csak kapaszkodtam vissza. Brisbane-ben meccslabdáról kaptam ki az első körben. Utána megbetegedtem, az Australian Open selejtezőjében lázasan vesztettem döntő szettben. Itt megtört bennem valami, már akkor éreztem, hogy a horvát edzőmmel nem vagyunk egy hullámhosszon. Nem véletlen, hogy nem vittem el Ausztráliába, hanem most először inkább az édesanyámmal utaztam ki. Tavasszal játszottam jó versenyeket párosban, de állandó partner nélkül ez is idegőrlő volt, senkivel sem tudtam összeszokni. Az már nem motivál, hogy egy-egy meccset nyerjek. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, a pároskarrieremmel a hátam mögött nem illik hozzám, hogy az első körben kikapjak. Nem olyan játékosokkal kerültem össze, akikkel úgy véltem, elérhetnénk nagyobb eredményt. Emiatt is játszottam hit nélkül, miközben tudom, hogy a párosban még mindig nagyon sok van, a ranglistám nem tükrözi a valós potenciált. Szóval sem az egyest, sem a párost nem tudtam vinni teljes elköteleződéssel, mindez pedig rányomta a bélyegét a hangulatomra.
– Ehhez jött még az említett edzőkérdés, amely azzal zárult, hogy elváltak az útjaik.
– Nem éreztem, hogy bárhova tartana a teniszem. Az olimpiai szereplés sem jött össze, majd elhatároztam, hogy szakítok az edzőmmel. Miután édesapámnak már nem volt feladata a magyar szövetségben, megkértem, hogy segítse újra a felkészülésem. Gyakorlatilag egy hónapig nem is versenyeztem, jól jött egy kis nyugalom. Aztán Wimbledonban az ukrán Nagyija Kicsenokkal jól egymásra találtunk, negyeddöntőbe jutottunk, kedves lány és a stílusa is tetszik. Újra motivációt kaptam a pároshoz, a következő időszakban szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni rá, előrébb kerülni a ranglistán, és a karrierem vége felé főleg a nagyobb versenyeken pályára lépni.
– Alapjában véve agresszív a játékstílusa. Mitől függ, hogy éppen megvan-e az ehhez szükséges önbizalomszintje és félelem nélkül tud teniszezni?
– Párosban ez sohasem volt kérdéses. De egyéniben is többször előfordult, hogy rossz formában is tudtam a centerpályán jó meccset játszani. A logika azt diktálná, minél nagyobb erővel ütöm meg a labdát, annál kisebb az esélye, hogy a pályára megy, de ez nem így van. Éppen fordítva, ha visszafogom a kezem, és nem olyan sebességgel ütök, ahogyan tudok, akkor jön a hiba. Kétségtelen, hogy szükség van ehhez bátorságra és önbizalomra. Tisztában vagyok vele, hogy tudom kezelni a nyomást, ám közben az sem mindegy, milyen ingerek érnek a környezetemből. A korábbi francia edzőm, Thomas Drouet például sokat segített a játékom fejlesztésében, ám visszatekintve nyilvánvaló, hogy közben elég sok sérülést okozott. Évekbe telt, hogy a „nem vagyok elég jó” érzés eltűnjön. Persze ezért nem csak őt okolom, említhetem akár a sok kanapéharcost, a fogadókat vagy a médiát. Könnyű azt mondani, hogy ne foglalkozzam velük, viszont amikor tizennyolc évesen berobbantam a felnőttmezőnybe, még nem volt beszédtéma, hogyan kell kezelni a külső nyomást.
– Nem vette igénybe pszichológus segítségét?
– Korábban több pszichológussal dolgoztam együtt, tőlük sok mindent tanultam, de mindig úgy éreztem, csak egyfajta tapaszt adnak a sebre, miközben magát az okot sohasem kezeljük. Én viszont azt szerettem volna, hogy az alapproblémát oldjuk meg, hogy később ne térjen vissza. A változás felé mutató végső elhatározás persze mindig az adott személyen múlik, magának kell túllendülnie az elé kerülő akadályokon. A családom mellett a párom is sokat segít, együtt haladunk az önfejlesztéssel. Korábban magamban tartottam a problémákat, és bár Bika létemre türelmes vagyok, egyszer-egyszer nálam is elpattant a húr a pályán. A mai napig dolgoznom kell azon, hogy ne legyek annyira maximalista, perfekcionista, ne gondoljam azt, hogy nem vagyok elég jó. Másrészről tudom, hogy az előbb említett hozzáállásom, valamint a munkamorálom, az akaratom és a küzdőképességem juttatott el arra a szintre, hogy címeket tudjak nyerni.
– Volt olyan edzője, akitől sokat kapott?
– Az amerikai Michael Joyce-t említeném, aki Marija Sarapovával, Viktorija Azarenkával vagy Konta Johannával is dolgozott, és akivel a koronavírus-járvány miatt szakadt meg az együttműködésünk. Vele és Nick Horvattal – aki előttem, majd utánam is Donna Vekiccsel dolgozott – szerettem edzeni, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A legtöbbet azonban édesapámnak köszönhetem, ő nevelt fel és faragott belőlem teniszezőt. Anno azért hagytuk abba a közös munkát, mert nem akartuk, hogy az apa-lánya kapcsolatunk lássa kárát. Mégiscsak tizenkét éven keresztül dolgoztunk és utaztunk együtt, sokszor közös hotelszobában aludtunk, és ennyi idő alatt mindkettőnknek összegyűltek a maga sérelmei. Most, hogy újra együtt edzünk, megint harmonikusan és jókedvvel dolgozunk. Apu mindig is szigorú edző volt, a közös foglalkozások intenzitása sem csökkent. Már nem valószínű, hogy lesz új edző a karrieremben.
– Hogyan látja, mennyire nehéz vagy éppen könnyű az edzői feladata?
– Egyrészt könnyű velem dolgozni, mert amit mondanak nekem, azt megcsinálom, így neveltek. Másrészről tudom, hogy van egy karakterem, nem vagyok birka, vannak kérdéseim, ha valamivel nem értek egyet, nem tartom magamban. Érdekes, hogy a teniszben sokáig az edzők nem adhattak tanácsot a mérkőzés alatt, tehát míg az edzésen végrehajtottad az utasítást, a pályán magadnak kellett megoldanod a helyzetet. Ez volt talán az egyetlen sportág, amelyben fizetted, utaztattad az edződet, aki ott volt a meccsen, de egy szót nem szólhatott hozzád. Az elmúlt két évben változtattak ezen, már bekiabálhatnak az edzők, de csak az egyik oldalról, a másikról csak mutogathatnak. Így már sokkal könnyebb az olyan teniszezők helyzete is, akik kevésbé látják át a játékot.