Atlétika
Endrész Klaudia

Sakk: Ember az Emberek között – Szabó Lászlóra emlékezünk

Publikálva: 2021.03.19 Frissítve: 2021.03.19 Sakk

Immár 104 éve annak, hogy március 19-én megszületett a magyar sakk és az MTK Budapest legendás alakja, Szabó László (1917-1998).

Az évforduló alkalmából egy olyan különleges beszélgetésből közlünk részleteket, melyet klubunk szakosztályának jelenlegi elnöke, Kállai Gábor folytatott a Nagymesterrel 1996-ban.

Az interjú címe már sokat elárul: A Nagymester.

Kállai Gáboré szó:

Szerencsésnek érzem magam azért, hogy a Vörös Meteorban kezdtem sakkozni! Óriási sakkozókkal, nagy egyéniségekkel lehettem együtt. Tanulhattam tőlük sakkozni, gondolkodni. Rövidesen fuzionáltunk az MTK-val. Olyan sakkozók kerültek egy csapatba, mint Portisch Lajos, Forintos Győző, Lengyel Levente, akik egy-két év elteltével még azt is megengedték nekünk, hogy tegezhessük őket.

Volt akkoriban ott még valaki, akit talán a legnagyobb tisztelet övezett, a „Nagymester”. Majdnem mindenki csak így szólította. Óriási tudású, csípős stílusú, 60 év körüli sakklegenda volt a '70-es évek közepén. Sugárzott belőle a bölcsesség. A sakktáblán hihetetlenül gyorsan látott, amiért mindenki bámulta, de tartott is tőle!

Aki rossz lépést javasolt, rögtön egy ironikus megjegyzés címzettje lett. Ő vette át a vezetőedzői munkát. Eleinte sokan ültük körbe, de ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevesebben lettünk. Én kilenc évig élvezhettem az edzéseit. A vége felé már csak kettesben sakkoztunk. Azután másik klubba hívtak, ahol reményem volt egy új hatást, szemléletet megtanulni. Mit is mondhattam volna az edzőmnek? Nem jutott eszembe semmi, így sajnos neveletlen megoldást választottam. Átigazoltam egy szó, egy „köszönöm” nélkül. Aztán elolvastam a könyvét! Tudtam, hogy ő a „Nagymester”, de hogy háromszoros világbajnokjelölt, tízszeres magyar bajnoki első, tizenkétszeres olimpikon, azt azért nem tudtam. És azt sem, hogy Maróczy és Portisch korszaka között ő volt az első számú magyar sakkozó. Önök tudják, kiről beszélek? A fiatalabbak nem biztos. Ő, a „Nagymester”, Szabó László. Bár már régen – mintegy 12 éve – visszavonult, nem történelem. Velünk, köztünk él. Hallottam, hogy az egyik lábát amputálni kellett... Talán azért mégis ad nekem egy interjút. Nem lehet, hogy ne ismerje mindenki Szabó Lászlót, a „Nagymestert”!

Felhívtam, kötélnek állt.

„De aztán ne kérdezzen hülyeségeket, mert nem válaszolok!” – mondta.

Hál' Istennek , úgy látszik, jól van. Tolókocsiban ülve fogad a „Nagymester”. Rögtön szurkálódó megjegyzést tesz, amiért kicsit késtem, és „Máris kezdhetjük!” – mondja. A Nagymester szerencsére tényleg a régi. Akkor kezdjük!

– Nagymester, Ön tizenkét éve vonult vissza, hosszú, ötvenéves pályafutás után. Hogyan is kezdődött? Nagyképűség magamat is felsorolni, de az Ön, az én, és Polgár Zsuzsi pályakezdetében is van valaki közös! Mind a hárman az MTK-ban kezdtünk sakkozni, és mind a hárman ugyanazzal váltottuk az első barátságos játszmánkat...

– Természetesen tudom kire gondol. Pauncz Miklósra, aki később az MTK-VM szakosztályvezetője lett.

– Milyen volt abban az időben az MTK?

– Ez még nem az MTK volt, hanem az egyik jogelődje, a KAOSZ. Itt játszott pár profi és pár első osztályú, másod osztályú, volt senior csapat is...

– A profik ebből meg is tudtak élni?

– Hát nézze... Szokásos módon, ahogy a Szovjetunióban is megéltek akkor a nagymesterek. Ott például „óriási” 100-120 rubeles havi támogatást adtak nekik. Épp most olvastam viszont, hogy a FIDE-elnöke, ki tudja miből, Szmiszlovnak havi 1000 dolláros apanázst ad, ami ott tényleg óriási pénz.

– Hogyan emlékszik vissza az első lépéseire, versenyeire?

– Az enyémre vagy a magáéra? Mert, a magáéra emlékszem..., hogy egy időellenőrzéses szimultánon bemattolt, holott az akkori érzésem az volt, hogy a tanítványaim közül a ...bocsánat...a legtehetségtelenebb. Tévedtem, de persze nem csak a tehetség számít, hanem az akaraterő, a céltudatosság, a kitartás és a sakk szeretete is. Sokan az akkori tanítványaim közül már abbahagyták...

– Ennek persze tényleg nem a tehetségük lehetett az oka...Általában az üzleti életben lényegesen jobb egzisztenciát tudtak maguknak kialakítani. De Nagymester, térjünk vissza inkább Önre!

– Rendben, félre a tréfával! Az én első lépéseim akkor történtek, amikor egyszer torokgyulladásom volt, és fölügyelt rám egy kisasszony. Ő tanított meg a lépésekre, és megvertem az első partiban. Kiderült, hogy ő is csak a lépéseket ismeri, s hogy én vagyok a tehetségesebb! Hamar megszerettem a sakkjátékot, és nem kellett messze mennem a gyakorláshoz. Apám levitt a KAOSZ sakkörbe, ami a házunkban volt, az Erzsébet körút 13-ban. Akkor már közel 14 éves voltam. Senki nem akart velem játszani, paccernak tartottak, de Pauncz mégis leült velem egypár partira... Már nem emlékszem, hogy ki nyert. Sajnos őt már nem tudjuk megkérdezni...

(…)

– Nagymester, mit kellett volna ahhoz tennie, hogy még közelebb kerüljön a világbajnoki címhez?

– Csak egy világbajnok van mindig, és a sok jó között én lemaradtam... Tehettem volna többet is, de objektív okai is voltak. Magyarországon hiányoztak a megfelelően erős partnerek. A szovjet sakkozóknak óriási előnyt jelentettek a küzdelmes bajnokságaik. A háború sem maradt ki számukra, mert versenyeket rendeztek még azokban az években is az Uralban! De szorgalmasabb is lehettem volna. Tudja, annyira könnyen jött a mesteri cím, a magyar bajnoki cím, minden... A szovjetek pedig nagyon céltudatosak voltak. Náluk már régen komputerizálva volt minden, mi pedig úgy írtuk ki a partikat papírra... Elméleti újítások csak a saját fejemből pattanhattak ki. A szovjet vezető sakkozók pedig az egész nagy birodalom elemzőinek ötleteire is támaszkodhattak. Azonban a sakkversenyzésnek nem csak szakmai oldala van. Pszichiáterrel is együtt kell dolgozni. Karpovot, már köztudott, hogy kísérte parapszichológus is. Nekünk ilyen nem volt. Egyszer jött a csapattal egy orvos Helsinkibe, ő rögtön kinn is maradt! A sakkozóknak szükségük van néha lelki segítségre is, mert nagyon érzékenyek. Én is fokozottan érzékeny voltam. Ez ott látszódott meg, hogy amikor a saját hibámból vesztettem el egy játszmát, akkor sokszor összeomlottam, és egy-két fordulón keresztül „nem én játszottam”. Több kudarcban és lelki visszaesésben közrejátszott az is, hogy nem egy versenyre (Szocsi, Belgrád) politikai okokból kényszerítettek! Ezeken természetesen kedv nélkül, rosszul játszottam. Az okok között persze a világháborúban teljesen kimaradt 5 év is szerepet játszott, és talán nem is volt meg bennem a világbajnoki címhez szükséges összes adottság.

– Nagymester, az életében változtatna-e a hangsúlyokon? Gondolok itt a főbb összetevők arányára, mint például a sakkozás, a siker, az anyagiak, a család, az egészség...

– Nem nagyon tudnám a hangsúlyokat másképpen tenni, mert ilyen a természetem, és ez nagymértékben meghatározza a dolgokat. Közrejátszott az is, hogy sok minden iránt érdeklődöm. Igyekeztem az általános műveltséget is megszerezni, nyelveket tanulni.

– Milyen nyelveket beszél?

– Németül, angolul, oroszul, spanyolul és ezeken kívül még elég sokat megértek franciául is. Egyébként talán épp a sokirányú érdeklődésem miatt nem lehettem világbajnok. A vérbeli sakkozók a saját külön világukban élnek.

(…)

– Utoljára hadd kérdezzem meg, hogy az Ön mai mindennapjaiban menynyire van jelen a kiemelkedően sikeres háromszoros sakkvilágbajnokjelölt?

– Mostanában keveset sakkozom, a feleségem üzemének adminisztrációjában segítek komputerrel. De azért tervezem, hogy ami kimaradt a könyvemből (amit annak idején nem írhattam meg, mert nem adták volna ki), azt valamikor még megírom, ha lesz rá erőm és türelmem. A sakkozói pályafutásom csak egy-egy ilyen interjú kapcsán kerül megint elő. A  feleségem mondta tréfásan, amikor nemrég egy velem készült cikket olvasott: „Nem is tudtam, hogy ilyen nagymenő voltál!”. Sokat olvasok, könyveket és napi sajtót is, ahol sajnos rengeteg rémséggel találkozik az ember, és ez elszomorít. Az interjúnk lezárásaképpen reméltem, hogy megkérdezi, hogy hogyan szeretnék élni, mit kívánhatok még magamnak. Csak egyet. Szeretnék Ember lenni az Emberek között. Mi mást is kívánhatnék?

Update: 

Március 19-én ötödik alkalommal hirdették ki a Szabó László Emlékdíj éves győzteseit az alapítók, Szabó László sakknagymester, többszörös világbajnokjelölt özvegye és a Lauder Javne Iskola.

Az Év sakkszakembere kategóriában Gál József István, a Hajdúböszörményi Sakkozók Egyesületének elnöke, Az Év legszellemesebb játszmája kategóriában pedig Vajda Szidónia és Antal Gergely lett díjazott.
A zsűrinek többek között tagja két nagymester, a sakkolimpiai aranyérmes Csom István és a kilencszeres magyar bajnok Ivánka Mária - tájékoztatta pénteken az MTI-t Kállai Gábor, a díjbizottság titkára, az MTK Budapest sakkszakosztályának elnöke.

Kövess minket
MTK Hírlevél

Ne maradjon le egy eseményről sem!
Iratkozzon fel ingyenes hírlevelünkre:

Csatlakozz RSS csatornáinkhoz és értesülj azonnal a legújabb hírekről, érdekességekről egy gombnyomásra!