MTK legendárium | 350. rész

Az MTK alapítása és alapítói. 1888-ban született a klub.

Ahhoz, hogy megértsük az MTK létrejöttét, megalapításának történetét, meg kell értenünk a kort, amelyből vétetett, és a születésénél bábáskodó, torzsalkodó két társadalmi etnikai csoport, a magyar nemesség és zsidó polgárság letűnt hétköznapjait. Az öröknek álmodott Osztrák-Magyar Birodalom közép idejében, a 19. század nyolcadik évtizedében még minden mozdulatlannak tűnt. A honfoglalók örökében élő magyar nemes mindkét osztálya, a fő- és köznemesi rend úgy tetszett ereje teljében van. Évezredes politikai és kulturális folytonossága megkérdőjelezhetetlennek látszott. 1848 traumájából eszmélve, nem kis életigenléssel és harsány becsvággyal vetette bele magát az életbe. A nemesség új nemzedékei pedig könnyen feledték a feudalizmust vetkező negyvenes évtizedet.
A felszínen minden ragyogónak és pompásnak tetszett. A világvárossá tobzódó Budapest dzsentri polgársága boldog bódulatban járta füzértáncát. A mulatóhelyeken szüntelen szólt a cigánymuzsika, folyt a pezsgő, a promenádok telve voltak nagyurias delnőkkel és arszlán urakkal, kik katonazene hangjai mellett korzóztak napestig. Az Andrássy út fakockáin még gyakori látvány volt egy-egy címeres négyes fogat, a kávéházakban pedig a habos kávé mellé tömött csibukot is lehetett rendelni. Ugyan a nagyszállók éttermeiben a tehetősebb birtokosok csemetéi már elegáns nagytoilettekben vacsoráztak, de a Pannóniában és patriarchálisabb vendéglőkben „gazdagon zsinórral kihányt, ezüst gombos dolmányban” díszelegtek az idősebb urak. Az európai keringők és valcerek ellenében még tartotta magát a csárdás, mint nemzeti tánc, a kosztüm, a külcsín azonban már változást sürgetett, melyekről így vall 1882-es írásában az MTK-alapító, Szekrényessy Kálmán: „Távolról sem vagyok barátja a zsinóros, kényelmetlen, drága nemzeti öltönynek, és annak hétköznapi viseletének, ámde azért a fénymázos teremben csárdást tánczoló ifjún mégis nagyon hiányzik nekem a festői atila. Világhatalomra szert tett frakk! Te, az erkölcstelenül élő franczia udvar botrányos ruhadarabja! Te bizony mindig szépészet elleni alakká teszed a csárdástánczost.”

Pest falain túl, a mezők, erdők birodalma között, ősi folyóvölgyek lankáin az éltető vármegyék kebelén még változatlanabbnak tetszett a nemesség tünékeny egyeduralma. Boldog bukolikus idillbe burkolózott kis falvakban épp oly ős-patriarchálisan ülték meg a földesúr jelenlétében az aratóünnepek „föld és kenyérszagú misztikum” -át, miként tették azt az Árpádok országlása idején. 

Az 1880-as évtizedben rendre találkozunk oly birtokosokkal, kik fittyet hányva a megindult vasúti közlekedésre – nemesi függetlenségüket fenntartandó – csupán úri fogatukon tettek utazásokat. Kisbirtokosok kúriáinak sárszagú udvarain ugyanúgy megállt az idő, mint a nagyúri kastélyok angolparkjaiban, ha formailag nem is, de eszméjében még élt a feudalizmus.

A magyar nemesi „falanksz” a felszínen sikeresen vert vissza minden külső „támadást”, társadalmi, politikai reformfuvallatot. A magyar nemes általában szerette, ha állt az idő körülötte s csendes, lelassult életét birtoka és megyéje határai között élhette. „Emberséges embernek maga fészkébe van legtöbb becsületi – mondta az apai nagybátyám –, aki életében soha által nem ment a vármegye határán. Az ősi falut is csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején hagyta el, vasúton, úgy mondták, nem ült még soha.”

Szertartásos áhítattal élvezte a föld javait, áldozva a társasági és asztali örömök szépségeinek, ha kellett megvendégelve járást és vármegyét. Egyébiránt ősi, rusztikus ritmus szerint morzsolta napjait szerető és népes családja körében.

Az udvarház, mint familiáris fészek, még csupa praktikum, ódon pipafüstös vizitszobáiban vadásztrófeák és ősi fegyverek között copfos ősök és terebélyes nemzetes asszonyok portréi függtek. Az egyszerű pádimentomot – még a perzsa korszak előtt járván – vastag rongyszőnyegek és állatprémek fedték. A rosszul fűlő tapasztott kályhák és kandallók kéményei egyszerre árasztották a füstölésre beakasztott hús és korom szagát.

A leányasszonyok traktusai nagy levendulaillatos almáriumokkal, ablak mellé állított varróasztalkákkal voltak felszerelve, az ablakmélyedésben fényes drótkalitkában daloló pipiske, a rézveretes sublóton pedig altwien findzsák hatottak üdítően. A selyemripsszel bevont biedermeier szófák fölött szúette keretben ősrégi divatképek szimbolizálták a száműzetésre ítélt időt. Az ősi birtok pedig – transzcendens misztikumán túl –, ha maradi metódusok mentén kormányoztatott is, de működő gazdasági egységként még javarészt eltartott családot, nemzetséget. Dúlásig jutott mindenkinek a jóból, a kamrák roskadoztak a sódartól, oldalszalonnáktól, telt bödönöktől. Évszakok szerint zörögtek a kúria udvarán a búzás szekerek, vadászatról visszatérő homokfutók vagy a névestékre becsörtető négyes fogatok. A boldog békeidők nemesi bőségét élte ekkor az ország. A cigányzenétől hangos kúriák falain túl azonban már egy formálódó új rend résztvevői készülődtek „új időknek, új dalaira”…

Ezt olvastad már?