MTK legendárium | 238. rész

Az MTK-alapító, Szekrényessy Kálmán élete. 20. rész.

1866. június 24-én reggel hat órakor, Szekrényessy Kálmán ulánus kadét arcvonallá fejlődött ezredsorkötelékben, dzsidát szegezve, mozdulatlanul várt a bevetési parancsra. „A győzelmes roham reggel hat órakor kezdődött a részben Umberto, olasz trónörökös vezénylete alatt küzdő olasz jobbszárny ellen.”

Elképzelhető a fiatal Szekrényessy izgalma, amikor élete első komoly katonai eseményére készült, ami a világtörténelem egyik kiemelkedő küzdelme lett. Érzéseit utóbb jól összegezte:

„Különös egy dolog az a puskaropogás, az az ágyúmoraj, az a vágtató lovasságtól dübörgő föld. Ekkor éljük át az emberi élet legizgalmasabb, legválságosabb perceit. A mellettünk elesett bajtárs halála bosszút kíván tőlünk, a harc tüze talán akaratunk ellenére magával ragad bennünket és mi vér után sóvárogva törünk az ellenség sorai közé. Az ilyen percekben csak az ellenséget látjuk, azon velünk szemközt álló sorokban, melyek ránk halált és pusztulást szórnak.”

A tizenhárom osztrák hadosztály a Minció folyótól keletre, Salionze és Villafranca vonal mentén, mintegy tizenkét kilométer szélességben vett fel állásokat, és kezdte meg heves rohamokkal letámadni a meglepett ellenséget. A tizenegy órás intenzív és meglehetősen váltakozó sikerű küzdelem komoly erőfeszítéseket kívánt mindkét részről.

„Az ütközet sorsát tulajdonképp már reggel hét órakor dűlőre juttatta a gróf Tráni ulánusok 4. századának rettentő rohama, amelyet az Umberto trónörökös jobbszárnyának legszélsőbb oldalán fölállított olasz gyalogsági négyszögek ellen intéztek.”

A Pó-síkság kínálta terepviszonyok ugyan alkalmasak voltak nagyobb csapatok mozgatására, összecsapásra, azonban meglehetősen monoton jellegéből adódóan kevésbé kínáltak lehetőséget változatos stratégiai mozdulatok alkalmazására, dzsidásroham vezetésére pedig majdnem alkalmatlanná tették, melyre Szekrényessy így emlékezett:  

„A terep eszményien rossz volt lovassági rohamra nézve. Árkok húzódtak rajta keresztül-kasul, szőlővenyigék, lombos fák és karók szerfölött megnehezítették a lovasroham kellő kifejlődését, de a roham mégis fényesen sikerült. Umberto herceg vezérkara úgy hitte, hogy az osztrák haderő szélső, balszárnyán nagy gyalogság is van, ami támadni fog, emiatt aztán visszavonták az egész haderőt Villafrancáig és onnan ki sem vezényelték késő estig. Így vált lehetségessé, hogy az egész arcvonalon erősen támadó osztrák haderő teljes kanyarodást végezhetett jobb felé, és oldalba támadhatta az olasz hadsereg balszárnyát.”

Még ennek ellenére is azon néhány kiemelkedő magaslatért, – mely főként tüzérségi előnyt jelenthetett – elkeseredett küzdelem folyt.

Így többször cserélt gazdát a Custozzától északra elterülő Belvedere magaslat, Monte Ventó, illetve Berettara dombocska. Ez utóbbi megszerzéséért folytatott küzdelem a csata végkifejletét is eldöntötte, ugyanis a Berettara dombon elakadt olasz támadást az osztrákok – Szekrényessyék hősies dzsidásrohamának köszönhetően – oly sikeresen vertek vissza, hogy az abból kibontakozott ellentámadás során, délután öt óra tájban Custozza falu is császári kézre került, ezzel végleg Albrecht főherceg javára döntve el a csata kimenetelét.

Custozza „véres, árkos síkja” tragikus képet mutatott a csata végeztével. Több mint 16 ezer halott hevert szerteszéjjel, a lótetemeket nem is számítva. A veszteségek meglehetősen kiegyenlítettek voltak, osztrák részről a fősereg több mint tíz százaléka, mintegy 8000 ezer ember – köztük sok magyar – esett el, míg olasz részről 8200 ember maradt a csatamezőn.

„A custozzai csatában részt vett 4. század három főtisztet és 203 lovat veszített, tíznél több főtisztje pedig megsebesült, köztük az ezredparancsnok-ezredes s az őrnagy. […]

Az előléptetés a véres csatában elesett, megsebesült, vagy pedig hadifogságba esett főtisztek miatt rendkívül gyors volt.”

A fiatal dzsidás kadét, Szekrényessy Kálmán „bátorságáért és kitartásáért” a csata után megkapta a másodrendű bátorsági érem ezüst fokozatát. A 13. ulánus ezred Bécsben őrzött levéltári anyagából az is kitűnik, hogy nem minden ok nélkül nyerte el ezen kitűntetést, hisz mindenkor a harcok sűrűjében forgolódva „két lövést, egy szúrást és három vágott sebet kapott”

Ausztria e győzelmének köszönhetően tarthatta meg az Adria ékkövének tartott Velencét, illetve további ellenőrzési jogát az észak-itáliai várnégyszög fölött. Azonban még ugyanezen esztendőben lefolyt königgratzi osztrák vereség Velence és a várnégyszög átadásával teljesen értelmetlenné tette a custozzai véres áldozatot.  

Még évtizedek múltával is nagy presztizse volt a csatában részt vett öreg hadfiaknak, kik rendszeresen „vígan ünnepelték ennek a nagy győzelemnek az évfordulóját.”

Arra különösen büszkék voltak még 1914-ben is, (és ezt is Szekrényessy Kálmán tartotta számon) hogy „ebben az ütközetben történt a legutolsó lovassági roham pihent, töltényekkel ellátott gyalogsági négyszögek ellen.”

A modern hadviselés rövid idő leforgása alatt az ulánusok harcmodorát romantikus, vagyis elavult eszménnyé tette, melyre Szekrényessy idős korában joggal emlékezhetett ekként:

 „Csatája réges-régi kornak – amelyben volt költőiség, Kusztozza véres, árkos síkja, – dzsidás roham, te hősiség! Eszembe juttok, mint emlék!”

Néhány évtized múltán egy ország tekintett büszkén a Custozzánál harcolt hősökre, kik büszkén mutogatták sebeiket, melyre még utódaik is némi elfogódottsággal gondoltak, mint annak a Krausz nevezetű névtelen hősnek bankigazgató fia, ki élete végén így emlékezett apjáról:

„Bátor ember volt, büszke a katonáskodására, a homlokán hordott sebhelyre, amely custozzai emlék volt.”

A Custozzát megjárt egykori katonák Szekrényessy vezetésével exkluzív klubot alkottak, és évenként egybegyűltek emlékezni:

„Most van 46. évfordulója a második custozzai csatának, mely ragyogó győzelme volt az osztrák hadseregnek az olasz hadsereg fölött. 

Hétezernél több olasz hadifogoly került akkor a verónai óriási nagy római amfiteátrumba. A Trani-uhlánusok voltak a véres csatanap legkiválóbb hősei. Az akkori osztrák császár vőtársa: gr. Trani nápolyi királyi herceg volt a vitéz uhlánus ezred tulajdonosa, tisztikarában több magyar fiú (csak 20-21 évesek), báró Baumgarten Pál és unokatestvére: Szekrényessy Kálmán, Almássy Béla, Jurkovich Ödön és Kukuljevich, mint főhadnagyok, báró Berger János, gróf Lazsánszky László, mint alhadnagyok, báró Schönberger Béla (édesanyja Esterházy grófnő volt) pedig, mint őrnagy szolgált.

Amint Bécsbe megérkezett a fényes diadal híre, az osztrák kormány legislegelső cselekedete volt az együttlevő és tanácskozó magyar országgyűlést hazaküldeni, voltaképp hazakergetni.

Persze már néhány nap múlva, gyors egymásutánban következvén be a csehországi borzasztó csatavesztések: Nachod, Jicsin, Trentena után Königgrätz, – hamar megbánta abszolutikus tettét a császár, de a bánat késő volt, mert az Ausztriára szégyenteljes prágai békekötés határozatai kirúgták az osztrák császárságot a német birodalomból.

Ekkor hangzott el a véleménynyilvánításra fölszólított Deák Ferenc ajkáról: »A magyar anyák évenkint csak egyszer szülnek!« Az erőszakolni akart pótújoncozás tervére volt ez a lesújtó bölcs válasz.”

Szekrényessy Kálmán a győztes csatát követően betegszabadságát töltötte és lábadozott harci sérüléseiből. 

Ezt olvastad már?