Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere. XIV. rész. (Ifj. Horthy ruhástól a vízben)

MTK legendárium | 64. rész

„Emlékszem interjút készítettem dr. Csik Ferenccel, a berlini olimpiász 100 méteres gyorsúszóbajnokával 1944 végén. Ferkó akkor már rég visszavonult a versenyzéstől és a MÁV kórházban dolgozott, mint orvos. Mielőtt felpattant volna motorkerékpárjára, elmondta, hogy nem hajlandó bevárni az oroszokat; feleségével és két kisgyermekével nyugatra távozik. Ekkor láttam utoljára a Sándor utcában, a Rádió kapujában. Néhány héttel később, amikor a főváros népe, vagy legalábbis a budaiak a pincében szorongtak, szájról-szájra járt Csik Ferenc halálának a híre. A hírközlésnek semminemű forrása nem létezett akkor, mégis mindenki értesült róla. Az első hírek szerint az egész család elpusztult, és csak jóval később tisztázódott, hogy Csik halt meg, felesége és gyermekei életben maradtak. Sokszáz menekülő családdal együtt vonaton utaztak nyugat felél. A szerelvény Sopron közelében járt, amikor légitámadást jeleztek. Ilyen esetekben az utasoknak el kellett hagyniuk a vonatot és olyan messzire a sínektől, amennyire csak lehetett, fekve kivárni a támadás végét.

Fél évvel ezt megelőzően magam is átéltem hasonló helyzetet, amikor Máriával, vidéki családi látogatásról hazatérőben, a fűben hasalva néztük végig Budapest határában, a főváros ellen intézett légitámadást. Felejthetetlen, szörnyű emlékünk maradt.

Ennek a Sopron-környéki bombázásnak számos halálos áldozata volt. Közöttük a korszak egyik legnépszerűbb sportbajnoka: dr. Csik Ferenc.

Engem szoros, személyes kapcsolat fűzött hozzá, ugyanis részben neki köszönhetem, hogy sportriporter lettem. Tizenkét éves gimnazista voltam, amikor 1936 augusztusában a nagy Pluhár István „… és én úgy láttam, hogy ő győzött!” kiáltással fejezte be a legdrámaibb helyszíni közvetítést, amelyet valaha hallottam. Azon a napon, amikor Csik legyőzte a világ legjobb gyorsúszóit, amit velem Pluhár szavai láttattak, határoztam el, hogy sportriporter leszek.

A magyar úszó, akit a szakértők nem vártak az első három közé, rossz helyről, a legszélső 7-es rajtkőről indult. A másik oldalon, az 1-esen a másik esélytelen svéd úszott. Középen a két favorit, két japán: Yusa és Arai, mellettük az amerikai Fick és a brémai rendőr, a német Fischer. Nocsak, úgy látszik, nem tudom, ki volt a hetedik úszó. Pedig csak ötvenhárom éve történt.

Minden szem a középső négyet figyelte, csak Pluhár láttatta velünk, hallgatókkal, hogy Ferkó észrevétlenül hogyan fúrja előre magát a második hosszban, fogja be a vezetőket 20 méterrel a cél előtt és győz hajszálakkal. Pluhár csak akkor merte megerősíteni a győzelmet, amikor ifj. Horthy Miklós, a kormányzó fiatalabb fia, a Magyar Úszó Szövetség elnöke, hallva a bírák döntését, még mielőtt az eredményt kihirdették volna, elegáns nyári öltönyében, cipőstől, nyakkendőstől beugrott a medencébe, hogy elsőnek csókolja meg az új olimpiai bajnokot.

Ennek a világraszóló győzelemnek epilógusaként Csik visszavágóra hívta meg legyőzött ellenfeleit. A versenyt két héttel az olimpia befejezése után tartották a Császár-fürdőben és Csik Ferenc ismét legyőzte az amerikait és a németet. A két japán nem jelent meg. Nyílván harakirit követtek el.

Vitéz Halassy Olivér két olimpián nyert aranyérmet, mint a győztes vízilabdacsapat tagja: 1932-ben, Los Angelesben és 1936-ban, Berlinben. Nagy technikai felkészültséggel rendelkező, kitűnő úszó, csupaszív  játékos volt, a kor egyik legnagyobb vízipólózója.  Ez minden esetben nagy teljesítmény, az ő esetében különösen nagy, mivel Halassy Oli egyik lábát jóval a boka fölött leamputálták. Lábfej nélkül úszott. Csak bámulni, csak csodálni lehetett akaraterejét, ami, ha jól emlékszem, több mint százszor biztosított neki helyet a magyar válogatottban. Mankójával odakocogott a medence széléhez, aztán attól kezdve, hogy a vízbe ugrott, nem volt különbség közte és a többiek között. Hacsak az nem, hogy jobban játszott, mint a többiek. Úgy úszott, mint a hal. A negyvenes évek végén visszavonult és ettől kezdve nem sokat hallottunk felőle.

1946 derekán, egy éjszaka, taxiba ült a Keleti pályaudvar környékén, de a sofőr még be sem gyújtotta a motort, amikor néhány orosz katona felrántotta a taxi ajtaját, és ráparancsolt Halassyra, hogy adja át nekik a helyét. Oli tiltakozott és mutatta a mankóját, de a ruszkik nem tágítottak. Végül az egyik megunta a polémiát, leemelte fegyverét és beleeresztett egy sorozatot az olimpiai bajnokba. Aztán kirántották a kocsiból, beültek és utasították a sofőrt, hogy hajtson tovább.

Vitéz Halassy Olivért vérbe fagyva, holtan találták az úttesten.

Én nem láttam, nem olvastam újságban, nem hallottam rádión. De másnap mindenki így tudta Pesten, és miután azóta sem hallottam másként, hiszem, hogy így igaz...”

Ezt olvastad már?