Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere. IV. rész (Mézes hetek a föld alatt) GALÉRIA

Publikálva: 2020.10.12 Frissítve: 2020.10.12 MTK Budapest

MTK legendárium | 54. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

– Ifjúkori kísérleti „közvetítéseim” nemcsak a futballra korlátozódtak, hanem kiterjedtek atlétikára, úszásra, vízilabdára, teniszre is. Sok szép délutánt töltöttem a BESZKÁRT-pályán, ahol akkoriban a válogatott atlétikai viadalokat rendezték, a MAC-pályán a szigeten, meg a BBTE régi, Széll Kálmán téri és „új” (ötvenéves) pályáján a Pasaréti úton. Csodáltam Kovács Józsefet, akit azóta is a legnagyobb magyar atlétának tartok. „Kléri” egyidejűleg hét (!) országos csúcseredményt tartott.

A 100, 200 és 400 méteres síkfutásban, 110 és 400 méteres gátfutásban, valamint a 4x100-as és 4x400-as váltóban. Rajta és Dr. Sir Józsefen, Gyenes Gyulán, Barsi Lászlón, Szabó Miklóson, Kelen Jánoson, Szilágyi Jenőn, dr. Csaplár Andráson, Iglói Mihályon, dr. Bodóssy Mihályon, Koltai Henriken, Zsufka Viktoron, dr. Bácsalmási Péteren, dr. Darányi Józsefen, Várszegi Józsefen és Remecz Józsefen keresztül szerettem bele a sportok „királynőjé”-be.
Ekkor tanultam meg, hogy azalatt a tíz másodperc alatt, amíg a 100 métert futják, mennyit lehet mondani és mennyit kell kihagyni. Azt is, hogy a 400 méteres gátfutásnál a pályaelőnyök ellenére hogyan lehet megállapítani a pillanatnyi helyzetet, és ekkor tanultam meg, hogy a 800 méter a riporter kedvenc távolsága. Nem egészen két perc alatt futják, ami se nem hosszú, se nem rövid, nem gyors és nem lassú, 8-10 futó vesz csak részt és soha, soha nem futnak át egyszerre öten a célvonalon. A Nemzeti Sportuszodában tanultam meg úszóversenyeket közvetíteni és döntöttem el, hogyha balsorsom valaha úgy hozza, hogy 1500 méteres versenyt kell közvetítenem, feltétlenül szerezzem meg a hét úszó részletes életrajzát, mert beszélni kell, és ők csak úsznak, úsznak, úsznak tizennyolc végtelenül hosszú percen át. Rendkívül élveztem riporter-inas koromban a vízipóló-mérkőzések közvetítését. Nem volt könnyű, mert a játék, különösen az akkori szabályok szerint, hol túl gyors volt, hol túl lassú. Bródy, Homonnay, Ivándy dr., vitéz Halassy, Sárkány, Bozsik dr., Vértessy, Keserű, Németh és Brandy voltak abban az időben a sztárok.
Ekkortájt döbbentem rá először, hogy egy rádióriporternek kétféleképpen kell tudnia közvetíteni. Mert teljesen más stílusban kell beszélnie, ha két magyar csapat mérkőzik, vagy ha minden versenyző magyar, illetve, ha egy magyar csapat egy külföldivel játszik, vagy ha egy versenyben egy magyar külföldiek ellen küzd. Az első esetben hideg tárgyilagossággal kell közvetítenie, a másodikban azonban a hallgatósággal együtt szurkolhat. Az első esetben sokszor nehéz tárgyilagos maradni, a másodikban pedig fennáll annak a veszélye, hogy elveszti tárgyilagos ítélőképességét. Tudtam, hogy rendkívül nehéz hivatást választottam. Magyarországon akkor két sportriporter működött. Én akartam a harmadik lenni.

Felesége, az ugyancsak rádióbemondó és színházi közvetítései miatt országos népszerűségnek örvendő csíksomlyói Csíky Mária (1920-2009) lett, ki 1942-1948-ig állt a rádió alkalmazásában. Deseő Dezső és Csíky Mária volt a Magyar Rádió első bemondóházaspárja. Házasságuk meglehetősen nehéz körülmények között indult: – Gondoltuk, majd megesküszünk jövőre (1945-ben), ha véget ért a háború. A nyilas hatalomátvétel azonban október közepén arra mutatott, hogy most jön csak a java. Ezért úgy döntöttünk, hogy megtartjuk az esküvőt. Ezt csak az komplikálta, hogy menyasszonyom hetek óta betegszabadságon volt, súlyos sárgaságban szenvedett, még az óvóhelyre is hordágyon vittük le. Arról, hogy templomba menjünk, szó sem lehetett. A plébános és az anyakönyvvezető készségesen felajánlotta, hogy a lakásban esket meg…nászéjszakánkat az óvóhelyen töltöttük, a ház lakóinak nagy mulatságára.

Pár hét múlva, december 24-én, éppen gyertyagyújtás előtt kezdődött meg Budapest ostroma. Lementünk a pincébe, ami a következő hét héten át lett

szállásunk, miután otthonunk és minden tulajdonunk elpusztult a szentestén. Ez volt az első karácsonyunk. Február közepén egy újabb találat betemette a pincét s mi hat napon át egy falat étel és három napig egy korty ital nélkül, koromsötétben vártuk a halált. Amikor kiástak, csak kevesen maradtak életben pincetársainkból. Azoknak is a fele elborult elmével került napvilágra. Ezeket az oroszok habozás nélkül agyonlőtték...”