Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere III. (MTK pályán Fradi mezben a válogatott)

MTK legendárium | 53. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

A klubtörténet és a magyar futballtörténelem formailag egyik legérdekesebb mérkőzése volt az MTK pályán 1935. szeptember 22-én, 22-25 ezer néző előtt a Magyarország–Csehszlovákia Európa Kupa küzdelem. Történt ugyanis, hogy a Csehszlovák csapat, meglehetősen barátságtalan gesztusként a magyarok közismert meggyszín piros mezében lépett pályára. A hirtelen támadt zavar, némi késedelmet okozott a meccs kezdésében. Az MTK-pályán lévő magyarok visszavonultak az öltözőbe és kényszerű mezcserét hajtottak végre. Így állt elő a hazai futballtörténelem legfurcsább helyzete: a magyar válogatott meggyszínpiros trikójú tagjai a kék-fehérek pályáján zöld-fehér mezben játszottak! Erről és korai futball élményeiről így folytatja memoárját Hidegkuti felfedezője: Deseő Dezső rádióriporter:

Pár évvel később jelen voltam egy meccsen, amelyen a magyar válogatott a szokásos meggypiros mez helyett a Ferencváros színeiben lépett pályára. Csehszlovákia ellen játszottunk és az ellenfél csapatában a felvidéki Kalocsay Géza játszott a balszélen. A mieink a Fradi zöld-fehér sávos mezében futottak ki, miután a szertáros rossz labdát hozott ki a pályára. 1:0-ra nyertünk az apró debreceni jobbszélső, Markos Imre góljával.

Gyermekkoromban, vagyis a harmincas évek derekán, Szabó Tóni és Háda volt a legjobb kapus. A válogatott hátvédei Mándi, Korányi, Bíró, Steinberg, Polgár és Vágó közül kerültek ki. 

Az élvonalbeli fedezetek, Borsányi, Laky, Szalay, Seres, Palotás, Magda, Turay, Szűcs György, Móré, Lázár, Dudás és Balogh I. voltak. A legjobb csatárok: Sas, Táncos, Markos, Vincze, Takács II., Toldi, Zsengellér, Kohut, Híres, Titkos, Kemény, Déri és P. Szabó. Sajnos Orth, Schlosser, Zsák, Bukovi, Plattkó, Fogel, Rumbold, Braun, Korád korosztályát már nem láttam.

Ifjúkoromban, vagyis a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején már a következők is szóba kerültek a válogatásnál: Csikós, Boldizsár és Tóth Györy, mint kapusok; Rudas, Kis-Kalkusz, Balogh II., Pákozdi és Kispéter hátvédek; Sárosi III., Pázmándy, Baróti, Király, Szűcs Sándor és Perényi mint fedezetek; Bíró Dani, Sipos, Ádám, Kincses, Egresi, Szusza, Sárvári, Bodola, Kiszely, Gyetvai, Tóth Mátyás és Kalocsay dr. pedig mint csatárok. Rádióriporteri éveim alatt, vagyis a negyvenes évek derekán a következők lettek tagjai a válogatottnak: Henni és Grosits kapusok, Kónya és Szabó hátvédek, Nagymarosi, Bozsik, Kovács I., Börzsei, Lakat dr., Zakariás és Királdy fedezetek, Deák, Kubala, Puskás, Mike, Hidegkuti, Mészáros, Kocsis. Patkoló csatárok.

Tizenöt éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy rádióriporter leszek, attól kezdve tervszerűen készültem erre a pályára. Ha labdarúgómérkőzést néztem, leültem a betonlépcsőre egy csendes sarokban, karomat térdemre támasztva, államat két kezem közé fogtam, hogy a körülöttem levők ne lássák, hogy mozog a szám, magamban beszélek, „közvetítek.”. Az évek folyamán így fejlesztettem technikámat, tanultam meg gyorsítani vagy lassítani a tempót, fokozni vagy csökkenteni a hangerőt és érthetően láttatni, amit látok. Bevezettem néhány kifejezést, amelyeket előttem senki nem használt és megtanultam, miről beszéljek, ha leállt a játék és nem történt semmi. Ebben az időben határoztam el, hogy nem leszek üvöltöző, lelkendező, viccelődő riporter, hanem hidegen és tárgyilagosan láttatom az eseményeket és a közönség moraját felhasználva a hallgatókra bízom, mit találnak izgalmasnak. Röviden: igyekeztem izgalomba hozni a hallgatót anélkül, hogy magam felizgultam volna.

Évekkel később a kritikusok ezt a tulajdonságomat értékelték legjobban. Az, hogy a próbaközvetítéseknek és első feladataimnak oly magabiztosan és hihetetlen önbizalommal álltam neki, nem volt véletlen, hanem több éves tanulás, készülés, kísérletezés eredménye. Ismertem minden NB I-ben játszó játékost és kidolgoztam egy szisztémát, amelynek a segítségével külföldi csapatok tagjait is meg tudtam nevezni anélkül, hogy valaha láttam volna őket. Soha egyetlen magyar vagy külföldi góllövőt nem tévesztettem el.

Mindebben nagy segítségemre volt kitűnő emlékezőtehetségem. Például ma – több mint ötven év távlatából – is emlékszem sok játékos eredeti nevére. Toldi-Tunigold, Sárosi-Stefancsics, Jávor-Jakube, Kálai-Klauber, Solymosi-Schlosser, Háda-Hada, Mándi-Mandl, Polgár- Pigniczky, Táncos-Tanzer, Hámori-Hoffman, Titkos-Ticska, Puskás-Purczeld, Bukovi- Bukowitz, Rudas- Rusck, Nagymarosi- Czisler, Tátrai-Thour.

Ezt olvastad már?