Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere II. (Templom helyett focimeccs)

MTK legendárium 52. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

Deseő (Rődl) Dezső Walter elemi iskoláit Budapesten végezte a Laborc utcában. Középiskolai tanulmányait (atyja és nagyatyja akaratának megfelelően) a pécsi Magyar Királyi Zrinyi Miklós Honvéd Reáliskolai Nevelőintézetben folytatta. Érettségi vizsgáját követően visszakerült a fővárosba, ahol a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatójaként, tizenkilenc esztendős korától, 1943-1948 között a hőskorát élő Magyar Rádió sportriportere, (Pluhár István kollegája), majd a rádió egyik legnépszerűbb bemondója lett. Tudatosan készült a sporttudósítói pályára, melyről visszaemlékezéseiben így vall:     

– Ha már elmúlt az iskolahét, minden időmet Bónert Valér ferences páter Pasaréti úti kápolnájában töltöttem. Szombatonként a kápolna helyiségeiben és az azt körülvevő szép, nagy parkban tartotta a helyi cserkészcsapat az összejöveteleit, amelyeken én, mint farkaskölyök vettem részt, készülve a közelgő gödöllői világjamboreere. Vasárnap pedig a miséken, majd a litánián segédkeztem a jó páternek: ministráltam, perselyeztem, harangoztam és árultam a Szív-újságot.

– Egy vasárnap páter Valér megkérdezte, visszajönnék-e korábban litánia előtt, mert valamiféle segítségre van szüksége. Jöttem én szívesen, és amikor kis biciklimmel befordultam a Pasaréti útra, meglepve láttam, hogy az út túlsó oldalán, annál a hosszú deszkakerítésnél, ami tudtam, hogy futballpályát takar, nagy tömeg áll: lehettek talán százan is. A deszkákon vágott lyukakon kukucskáltak befelé és kiabálták, hogy „Hajrá, Pénzügy!” meg „Pfúj bíró!” Nosza, áthajtottam az úton, kerestem egy szemmagasságomnak megfelelő nyílást és szájtátva figyeltem életem első labdarúgó-mérkőzését.

– Lestem a labda futását, a gólokat, cseleket, fejeseket, tizenegyeseket és vetődéseket. Szegény páter nem kapott segítséget aznap: litániára is alig értem oda. Megkapott a játék nagyszerűsége, izgalma, szépsége és lebilincselve tart ma is. Attól kezdve ott álltam a deszkafalnál, ha a Pénzügy otthon játszott. Ott tanultam meg a játék szabályait és szakkifejezéseit.

– Kis harmadosztályú csapat volt ez, talán kétszázan nézhették mérkőzéseit: százan a kerítésen belül, százan meg kívül. De csaknem hatvan év távlatából ma is jól emlékszem Lukácsra a kapuban, Rajnai „Pubira”, Paulinra, a csonttörőre, a Kircz fivérekre, Gaál „Juszufra”, a kis Bodorra, no meg az elegáns Tápayra, a balszélsőre. Tízéves voltam, (1935. május 12.) amikor először láttam a magyar válogatott csapatot. Ausztria ellen játszottunk és 6:3-ra győztünk a még füvetlen Üllői úti pályán. Hihetetlenül izgalmas meccs volt.  3:0-ra vezettünk már, de az ellenfél kiegyenlített, végül három újabb góllal beállítottuk a végeredményt. Abban az időben minden csapat öt csatárral és két hátvéddel játszott, úgy, hogy kilenc gól meg sem kottyant. Pálinkás, aki akkor még a Szegedben játszott, volt a kapus, de megsérült és helyére Újvári állt. Ennek az érdekessége az, hogy Újvári a Hungáriában is csak tartalék volt, de Szabó hetek óta sérült volt, így ő vette át a helyét ott is, végül még a válogatottban is.

– Vágó, akkor még a debreceni Bocskai játékosa, volt a jobbhátvéd és Sternberg, az Újpest hátvédje, majd később edzője játszott a baloldalon. Seres és Szűcs György az Újpestből, valamint Lázár Gyula, a Fradi varázslója alkotta a fedezetsort. A hirtelenszőke Korányi II. Szegedről volt a jobbszélső, Vincze Jenő, aki abban az időben még a Bocskai játékosa volt, játszott jobbösszekötőt, Sárosi Gyurka, a szurkolók kedvence irányította a csatársort, fradista partnere, Toldi Géza volt a balösszekötő és a közelmúltban (1988) elhunyt Titkos Pál, a Hungária balszélsője egészítette ki a csatársort. Emlékszem, Titkost Barlassina, a híres olasz játékvezető pár perccel a mérkőzés vége előtt kiállította. Az osztrák csapatban az akkori idők sok nagy sztárja játszott: Sesta, Sindelar, Platzer, Nausch, Zischek, Viertel, hogy csak néhányat említsek.

 

Ezt olvastad már?