Cselgáncs: válaszút elé érkezett olimpiai bronzérmesünk (LAPSZEMLE)

Tóth Krisztián élvezi a gyerekeivel töltött időt, de hamarosan döntenie kell: folytatja-e pályafutását. Beszélgetés a tatamin és a családdal szerzett élményekről, a legendás kézilabdaedző, Török Bódog közbenjárásáról, kertrongálásról, mocsárról és gyereknevelésről. A Mandiner munkatársa készített interjút klasszisunkkal.

– Az olimpiai ciklust lezárva leeresztett?
– Nem azt mondanám, hogy leeresztettem, hanem hogy inkább kicsit kivárósan, átrágósan, elemzősen telt az elmúlt időszak – válaszolt az MTK Budapest dzsúdósa. – Merengek és töprengek azon, mi lesz a jövőmmel. Most a prioritások megcserélődtek, de valószínűleg vissza fognak állni a későbbiekben.

– Jól értem, hogy a család került előtérbe?
– Abszolút így van. Nagyon sokat tudok most foglalkozni a gyermekeimmel, ami az elmúlt években nem adatott meg – sajnos vagy sem, mert a sportoló élete ilyen. Hatéves a fiam, most lesz három a kislányom. Előbbit voltaképpen majdnem minden nap én vittem suliba az elmúlt hónapokban, ami most nagyon közvetlen és kellemes élmény.

– Az egyébként hétköznapi történések jelentik a nagy eseményeket. A tokiói bronzérme után nem jutott be a legjobb tizenhat közé sem a tavalyi olimpián. Rágódik még Párizson?
– Los Angelesen?

– Frappáns válasz. Már előre tekint, de csak le kell zárnia a múltat…
– Nem nagyon rágódok rajta, és abban szinte biztos vagyok, hogy 2028-at már nem fogom tudni megcsinálni. Viszont 2025-ben itthon, Budapesten lesz a világbajnokság. A terveim között szerepel, hogy részt veszek rajta. Az a legnagyobb és legközelebbi esemény, amit szeretnék megcélozni. Az ottani eredményem, állapotom és motivációm függvényében fogjuk újratárgyalni a szakmai stábbal és az MTK vezetőségével a hogyan továbbot a karrieremben.

– A visszavonuláson gondolkodik?
– Ha esetleg a versenysportnak vége, akkor is részben vagy teljes egészében a sport közelében szeretnék maradni. De ezt majd meglátjuk a világbajnokság után.

– Májusban lesz harmincegy éves, komoly kontaktsportot űz. Milyen állapotban van?
– Összességében nincsenek nagyobb egészségügyi problémáim. Egyedül a vállam fájdogál, amit még 2016-ban, a riói olimpia után műtöttek meg. Meg azért érzi az ember, hogy több évtized óta kontaktsportban szerepel és folyamatosan megméreti magát. Panaszkodni nem nagyon szeretnék. Érzem azt, hogy a végét rugdosom az élsportoló karrieremnek, de még nem temetném el magam.

– Ugorjunk vissza nagyot az időben! Igaz, hogy a legendás kézilabdaedző, Török Bódog ajánlotta be a dzsúdósoknak?
– Igaz. A szomszédunk volt, velünk szemben, feljebb lakott. Bogyi bácsi imádott kertészkedni, én pedig annak a híve voltam, hogy mindent tönkre kell tenni. Az orgonafa ágának letörésétől kezdve a virágok kiásásán át a kerítésen végigmászásig nálam minden előfordult a repertoárban. A Stefánia úton laktunk, közel a Csanádi Árpád Sportiskolához, azt javasolta, hogy mindenképpen valamilyen sportban vezessem le az energiáimat. Így kerültem az iskolába és a KSI-be is, teljesen véletlenszerűen kezdtem el dzsúdózni, amit már mintegy huszonöt éve űzök.

– Hatévesen kezdte. Mást ki sem próbált?
– Nem. Ahogy kezdtem az iskolát, úgy a sportot is. Nem gondolom, hogy rosszul döntöttem volna. Tetszett a társaság, és az, hogy állandó versenyhelyzetek voltak az edzéseken, akár foci gumilabdával vagy éppen küzdelem során. Csúnyán fogalmazok, és ne értsék félre: beleragadtam abba a mocsárba, egyszerűen ottragadtam. Az idő múlásával pedig az energialevezetésből az lett, hogy ki akartam jutni az olimpiára.

– Rióban talán pont nekem is nyilatkozta, hogy összenyomta az ötkarika súlya. Tokióban aztán éppen az édesapja születésnapján nyerte meg a bronzmérkőzését az olimpián. Esetleg más nagy sikere jut az eszébe elsőre?
– Egyáltalán nem jut eszembe más a karrieremből. Ugyanakkor egyenrangúvá tenném azt az olimpiai éremszerzést a gyermekeim születésének napjával. Kaotikus, egyben katartikus érzések voltak akkor bennem, amelyek nem csökkennek, és szerintem nem is fognak – az idő múlásával sem. Akármennyi por kerül arra a 2021-es évre, nem fog semennyit veszíteni a fényéből. Csoda volt! Ahogy akkor is nyilatkoztam, az volt életem egyik legszuperebb napja. Az eredménytől függetlenül állítom – nyilván a bronzérem azért megédesítette –, és a helyosztó előtt is azt mondtam: elégedett vagyok, jól érzem magam, ami kevésszer adatott meg a pályafutásom során.

– Pedig 2014-ben világbajnoki ezüstéremmel robbant be a világelitbe, később Európa-bajnoki dobogós helyezésekkel bizonyított, egészen 2018-ig, majdnem két évtizeden át KSI-színekben. Mit üzenne a mai gyerekeknek?
– Közhely, de én úgy gondolom, hogy ez az, amit felnőtt sportoló közvetíthet a gyermekek felé, rengeteg kitartást és sok sikert kívánok nekik az életben. Nem kizárólag a sportban, hanem úgy összességében. Ugyanazt tudom tanácsolni a szülőknek, amit én a saját gyermekeim révén szeretnék elérni, hogy fejlesszenek értékes és a társadalmat segítő embereket. Akkor mindenki elégedett lehet.

– A sajátjait merre tereli a sportban?
– A fiam nyilvánvalóan dzsúdózik, ám én nem az a fajta szülő vagyok, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy a gyermekéből dzsúdós és élsportoló legyen. Mindig ezzel viccelődök, és félig-meddig komolyan is gondolom, ha a fiam kiváló szakember lesz, például burkoló, akkor is elégedett leszek vele. Nekem az a lényeg, hogy találja meg a helyét az életben, és én már boldog leszek.

(A fotók forrása: EJU és IJF)

Ezt olvastad már?