Cselgáncs: Pánczél Gábor szerint a kudarcok nélkül nincs siker az utánpótlásban (LAPSZEMLE)

Az utanpotlassport.hu – a Magyar Edzők Társaságával együttműködésben – indított, Mesterfogások című cikksorozatot, amelyben az utánpótlásedzői szakmát szeretnék közelebb hozni az olvasókhoz. Ezen a héten Pánczél Gábor, az MTK Budapest cselgáncsszakosztályának vezetőedzője, korábbi férfi szövetségi kapitány osztotta meg gondolatait arról, hogy a gyerekek – különösen a küzdősportokat űző fiatalok – manapság egyre kevésbé akarnak versenyezni, és ez igencsak megnehezíti a minőségi utánpótlás-nevelését.

Sajnos az elmúlt években jól látható tendencia, hogy a gyerekeknek sportolni még csak-csak van kedvük, de versenyezni már annál kevésbé, és ez a jelenség értelemszerűen nemcsak minket dzsúdósokat érint, hanem szinte a teljes hazai sportéletet.

A mi sportágunkban alapvetően ez a probléma leginkább 10-13 éves kor között csúcsosodik ki, miután a tanfolyamos gyerekek beleérnek a diák C-, vagyis az U11-es korosztályba, tehát abba a korba, amikortól elkezdhetnék a versenyzést. (Tudni kell, hogy 10 éves korig a szabályok tiltják a klasszikus küzdelmi versenyzést.) Például, ha országos szinten nézzük, a legkisebbek között még igencsak nagy létszámmal büszkélkedhet a cselgáncssport, ám a csökkenés az óvodáskor, illetve az általános iskola alsó tagozata után egyértelműen kirajzolódik.

Ennél a lépcsőfoknál gyakran megakad a folyamat, mert ha az edző és a szülő még ösztökéli is a gyerekeket, közülük sokan egyszerűen nem akarnak versenyezni. Természetesen meg lehet próbálkozni a rábeszélés, a meggyőzés eszközével, de hosszú távon csak akkor van értelme az egésznek, ha a fiatal saját, belső indíttatásból teszi próbára magát.

Ez a jelenség nyilván több okra is visszavezethető, és hozzáteszem, valószínűleg egy pszichológus vagy generációkutató pontosabb helyzetértékelést tudna adni, mint én. Magam úgy gondolom, az online világ és az internetes játékok iránti rajongás olyannyira elhatalmasodott a most felnövő fiatalok életében, hogy azt érzik, a virtuális térben sokkal könnyebben érhetik őket sikerek, örömök, mint a való életben. A kudarcélmény pedig jóformán nem létezik a monitorok előtt. Nem olvastam szakirodalmat a témában, de meggyőződésem, ennek hatására elkényelmesednek a gyerekek.

Mindez a dzsúdóban, illetve más küzdősportokban is hatványozottan jelentkezik, mert ezekben a sportágakban nem szimplán a vereséget kell elviselni. Ellentétben például az úszósporttal, amelyben, egy ötödik hely nem fáj úgy, mint amikor a szó szoros értelmében megvernek. Fizikai összecsapás van a gyerekek között, amely aztán sérülésekkel is járhat. Ráadásul az edzéseken is minden egyes nap szenvedni kell, kínokat és fizikai fájdalmakat túlélni, ennek elviselésére pedig nem mindenki alkalmas mentálisan – különösen manapság, a fentebb már taglaltak miatt.

Ez hosszú távon egyébként a küzdősportok jövőjét is fenyegeti, mert ha folytatódik a tendencia, nemsokára nem lesz elegendő alany a minőségi utánpótlás-neveléshez.

Az első „pofonok”, az első kudarcok után 10-11 éves kor körül rengetegen visszarettennek, felhagynak a versenyzéssel, vagyis lemorzsolódnak. Ilyenkor mindig el szoktam mondani, hogy a legfiatalabb korban nem a minél több győzelem a fontos, hanem az, hogy a gyerekek elvégezzék a szükséges edzésmunkát, mert ha így tesznek, a későbbiekben még lehetnek sikeresek, sőt ha minden optimálisan alakul, akár nagy bajnokokká is válhatnak. A szorgalmasak gyakran sokkal többre viszik, mint az istenadta tehetséggel megáldott zsenik.

Az idősebb korhoz, az ifjúsági és a juniorkorosztályhoz érve aztán újabb nagy kihívással szembesülünk. Mert, ha a fiatalok igazán elhivatottak és még lelkileg alkalmasak is a sportágra, illetve magára az élsportolói létre, a testük sok esetben nem bírja a fokozott terhelést, és jóval hajlamosabbak lesznek a sérülésekre. Szóval azt mondhatom, hogy finoman szólva sem biztató a helyzet az utánpótlásunkban, de persze próbáljuk az adott helyzetből, a szűkebb merítésből kihozni a maximumot, és a kiemelt reménységeinkkel fókuszáltabban foglalkozni.

Visszatérve a versenyzés kérdéskörére: az MTK-ban mi elsősorban a versenyzést előtérbe helyező szakosztályként működünk, de mivel a cselgáncs alapvetően partnert igénylő sportág, számunkra az edzéseken minden egyes gyerek létkérdés. Éppen ezért mi senkit nem küldünk el tőlünk azok közül, akik nem szeretnének versenyezni, mert edzőpartnerként segíteni tudják a többieket, és kondicionálisan olyan alapokat kaphatnak, amelyeket aztán egész életükben hasznosíthatnak. Meg persze talán beléjük ívódik az egészséges életmódra való törekvés is. Emellett a sport fizikailag kiválóan felkészít arra is, hogyan lehet megbirkózni az élet nehézségeivel, például a stresszhelyzetekkel.

Szóval a fő küldetésünk, hogy a lehető legtöbb gyereket benntartsuk a sportágban, hiszen mindenkinek ez az érdeke.

Pánczél Gábor
Az MTK Budapest cselgáncsszakosztályának vezetőedzője, korábbi szövetségi kapitány

Ezt olvastad már?