Atlétika: Tudni kell visszajönni (LAPSZEMLE)

Országos bajnok sprinterből lett országos bajnok távolugró dr. Nguyen Anasztázia, egyesületünk magyar válogatott atlétája, aki a Nemzeti Sportnak mesélt gyerekkoráról, magáról és arról, hogy Amerikából hazatérve milyen mélyről kellett felállnia, amire a mai napig az egyik legbüszkébb.

– Hol nőtt fel?

– Budapesten születtem, a gyerekkoromat Újpesten töltöttem, nyaranta pedig sokat voltam Újszilváson, Cegléd mellett a nagyszüleimnél, akik sokat segítettek, mert édesanyám egyedül nevelt. Ezek a vidéki nyaralások csak akkor maradoztak el egyre inkább, amikor elkezdtem atletizálni, idősebb lettem és elvoltam egyedül is otthon.

– Mennyire határozta meg a gyermekkorát, hogy vietnámi édesapja elhagyta a családot?

– Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak, így sok emlékem nincsen az édesapámról, és bevallom, gyerekkoromban különösebb hiányát vagy hátrányát sem éreztem annak, hogy nem volt velünk. Nekem ez volt a természetes, édesanyám mindent megteremtett a családnak, pedig biztosan nem volt könnyű egyedül nevelni gyereket. Egyszer találkoztam apámmal olyan 2006 körül, de nem jöttem tőle különösebben izgalomba, addigra már eltávolodtunk egymástól. Sőt, volt, hogy megkeresett a közösségi médiában, de már nem igazán érdekelt, ráadásul vietnámi nyelven írt rám, amin egy szót sem beszélek.

– Miért és hogyan kezdett el atletizálni?

– Általános iskolában volt felmérés hatvan méteres síkfutásban, ami után a testnevelő tanárom azt tanácsolta, hogy menjek atlétikai szakkörre, ahova el is kezdtem járni 2001 körül. Emlékszem, nyolc-kilenc éves lehettem, mikor az egyik diákolimpiára mostani edzőm, Szabó Dezső szülőként elkísérte az iskolai csoportot, és mondta, hogy szerinte tehetséges vagyok, menjek le hozzá a KSI-be. Én pedig le is mentem, és szerencsés voltam, mert ők is Újpesten laktak és sokat segítettek nekünk. Ők vittek és hoztak edzésre, a gyerekeivel együtt nőttünk fel, később is velük jártunk edzésre.

– A kezdetektől Szabó Dezső irányítja az edzéseit?

– Csak abban az időszakban nem, amikor kint voltam Amerikában, azon kívül mindig ő. Mindig együtt váltottunk klubot, és most is együtt dolgozunk az MTK Budapestben. Ennyi év után nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nem véletlen, hiszen kiismertük egymást. Nagyon sokat köszönhetek neki, és nemcsak az atlétikában, hanem az élet más területein is. Nem felejtem el, hogy mikor kicsi voltam, mindig jött értem edzés előtt, ami már csak azért is sokat számított, mert nem volt könnyű dolga édesanyámnak, akinek mindent egyedül menedzselnie.

– A futás és a távolugrás mellett a rúdugrást is kipróbálta. Mennyire vette komolyan?

– Annak idején sokoldalú felkészülést végeztünk, több versenyszámot is kipróbáltunk: hajítottunk kislabdát és gerelyt, gátaztunk. Nem azért, mert az lesz a főszámunk, hanem hogy minél ügyesebbek legyünk. A rúdugrás egyébként mindig is Dezső szíve csücske volt, mondhatni a főprofilja, és mint ahogy a gyerekei is kipróbálták, számomra is evidens volt. Izgalmas volt, szerettem, az egyéni csúcsom három méter húsz centi. Évente egyszer még most is ugrunk néhányat mókából, szilveszterkor.

– A futás mellett a többi számot mikor és miért hagyta abba?

– Mert sokáig és nagyon fájt a térdem, aminek az lett a vége, hogy 2007-ben, még serdülő koromban meg is műtötték. Ezután maradt abba a rúdugrás és a távolugrás, mert nem akartuk túlterhelni a műtött térdemet. Távolt azért még ugrottam később néhány alkalommal, komolyabb felkészülés nélkül. Emlékszem, az egyik korosztályos országos bajnokságon 598 centivel nyertem, ami csak azért volt érdekes, mert a többpróbázó Krizsán Xénia mesélte, mikor az MTK-nál már együtt edzettünk, hogy meglepődött, mert már-már biztos volt a győzelmében. Én meg úgy voltam vele, hogy nézzük meg, mit tudok, és mégis megnyertem. Tulajdonképpen a térdem volt az egyetlen indok, amiért a többi számot abbahagytam, de nem is kellett rajta gondolkoznunk. Ha nem fájt volna, nyilván másképp alakult volna a pályafutásom, de nem sajnálom, elfogadtam.

– Mi volt az első komoly eredménye az életében?

– A 2009-es esztendőben indultam az első világversenyemen, a brixeni ifjúsági világbajnokságon, ahol száz méteren döntőbe jutottam, a 4x100-as váltóval, Komiszár Krisztinával, Vincze Dorinával és Loránd Lillával pedig ezüstérmesek lettünk az Egyesült Államok mögött. Ez meghatározó pillanata volt az életemnek, mert még motiváltabb lettem. Pedig addig sem volt ilyen gondom, mert sosem csak azért jártam le edzeni, mert jó bulinak tartottam, bár tény, hogy a jó közegre nekem is szükségem volt és van a mai napig. Távolugróként a legbüszkébb a 2019-es dohai világbajnoki döntőbe jutásomra vagyok. Hosszú utat tettem meg azóta, hogy hazajöttem Amerikából, és sokáig nehéz volt a visszaállás, de arra is büszke vagyok, hogy a mély gödörből, amibe kint kerültem, itthon vissza tudtam jönni.

– Ezek szerint nem tett jót, hogy a tengerentúlon még a legendás Carl Lewisszal is együtt dolgozhatott?

– Legyen elég annyi, hogy amikor hazajöttem, olyan eredményeket futottam, mint serdülőkoromban. Előfordult, hogy edzésen nem tudtam beállítani a rajtgépet, mikor Dezső kérte tőlem, egész egyszerűen azért, mert fogalmam sem volt, hogyan is kéne beállítanom magamnak.

– Hogyan került ki a tengerentúlra?

– Az amerikai egyetemek mindig küldenek megfigyelőket a korosztályos világversenyekre, 2009 után én is több felkérést kaptam, végül Houstonba mentem tanulni 2013 januárjában. Vonzott a tengerentúli kihívás, és úgy éreztem, egy esélyt mindenképpen megérdemel, ha már az élet így hozta. De annak ellenére, hogy olyan egykori olimpiai bajnok edzőim voltak, mint Leroy Burrell és Carl Lewis, összességében nem jött be sem a kinti edzésmódszer, sem az amerikai életérzés. Kicsit robotszerűnek éreztem az egészet, és mivel nem adott semmi pluszt, másfél év után úgy döntöttem, hazajövök. Nem bántam meg, hogy kimentem, mert külföldön sokat lehet tanulni, világot lát az ember, új kultúrát ismer meg, önállóbb lesz és saját magáról is sokat megtanul. Azt tanácsolom, akinek van lehetősége, próbálja ki, de azt szoktam mondani ezzel kapcsolatban, hogy tudni kell hazajönni. Nekem nem volt könnyű abból a szempontból, hogy a szállás mellé kaptam havi apanázst, így szinte több pénzzel jöttem haza, mint amennyivel kimentem, és voltak lehetőségeim is.

– Itthon gyorsan visszailleszkedett?

– Nem, mert míg csomó tervem volt kint, a teljes bizonytalanságba jöttem haza 2014 nyarán. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni az életemmel, gondoltam, tanulok vagy dolgozom, és majd lesz valami. Azt az ígéretet kaptam az egyik hazai egyetemtől, hogy az amerikai tanulmányaim alapján átvesznek nemzetközi igazgatásra, de két nap múlva jelezték, hogy mégse, vissza az egész, ami egyrészt nehéz helyzetbe hozott, másrészt el is vitte a kedvem sok mindentől. Úgy voltam vele, hogy akkor pihenek egy évet, és majd a következő évben újra próbálkozom. De a párom tanácsára végül pótfelvételivel bekerültem az újpesti jogi iskolába, de az akkori hangulatomra jellemző, hogy én magam nem sok mindent tettem érte, csak arra emlékszem, amikor éppen beiratkozom a jogi karra, amit 2019-ben végeztem el.

– Még 2018-ban váltott a síkfutásról távolugrásra. Hogyan élte meg?

– Nem volt olyan éles a váltás, még ha annak is tűnik. Eleinte úgy voltunk Dezsővel, hogy próbáljuk ki, és majd meglátjuk, de mivel gyorsan jöttek az eredmények, el is dőlt. A sprintmúltam sem ment pocsékba, hiszen a távolugráshoz kell a sebesség. Most is vannak résztávos edzéseim, szoktam indulni versenyeken száz méteren is, igaz, nem készülünk rá annyit, mert a távolra fókuszálunk. Nem viselt meg a váltás, sőt, élvezetesebb lett a felkészülés, a szökdelés és az ugrások például feldobják az edzéseket. A tapasztalat hiányát még próbálom behozni, de amúgy is mindig van valami, ami fejleszthető, anno így volt ez százon is, ahol például sosem voltam jó rajtoló, de gyakoroltam, mert tudtam, századokat lehet vele nyerni.

– Idén, a toruni fedett pályás Európa-bajnokságon nem volt furcsa, hogy újra sprinterként kellett rajthoz állnia?

– Kettős érzés volt bennem, mert nagyon szeretek együtt lenni a magyar csapattal, és már hiányzott is a verseny. De kicsit hektikus volt az előtte lévő néhány hét, mert mikor kiderült, hogy síkfutásban indulok, akkor úgy voltam vele, hogy oké, gyerünk, csináljuk meg. Aztán néhány nappal indulás előtt még távolt ugrottam, mert úgy volt, lehet, hogy mégis ugrok. Abban a helyzetben a bizonytalanság volt nehéz, mint a koronavírus-helyzetnél. Sokáig nem tudtam pontosan, mire készüljek? Ez azért is viselt meg, mert én az adott versenyre mindig komolyan készülök, nem szeretek csak úgy lötyögni: vagy teljes pihenés, vagy teljes munka. De visszagondolva, nagyon szerettem Torunt.

– Mit tart a legnagyobb erősségének?

– Makacs vagyok, ami persze lehet jó és rossz is, de igyekszem a jó részét kihasználni. Edzésen segít túllendülni a holtpontokon, vagy odafigyelni a regenerációra. Ha kitűzök valamit magam elé, addig megyek előre, míg el nem érem. Elég tudatos vagyok, tudom, mit kell tennem a céljaim eléréséhez, és azokra oda is figyelek. Fizikai szempontból a gyorsaság a fő erősségem, kulcsfontosságú, hogy meg is tanuljam kihasználni. Távolugrás közben még tanulnom kell, hol vagyok pontosan, ez mégis csak technikai szám, nem csak végig kell nyomni teljes erőből, mint a sprintet.

– Bár már a távolugrás a fő profilja, még tudna magyar bajnoki címet szerezni százon?

– Ez leginkább az adott mezőnytől függ. Volt, amikor még sprinterként sem tudtam országos bajnoki címet szerezni, aztán olyan is 2018-ban, amikor minkét számban aranyérmes lettem, és abban az évben fedett pályán is dupláztam. Sok múlik azon, hogyan kapom el a rajtot, mert arra már nem készülünk annyira. De ha választani kell, hogy százon országos bajnok legyek, vagy távolban harmadik 680-as ugrással, akkor az utóbbi választom, mert sokkal fontosabb számomra, hogy jó eredményt érjek el.

– Jó versenyző típusnak tartja magát?

– Szeretek versenyezni, de nem szoktam helyezésben gondolkozni. Nem zavar, ha megelőznek, csak olyan eredményt érjek el, ami számomra megfelelő. Ha 610 centis ugrással lennék országos bajnok, nem töltene el elégedettséggel. Motivál, hogy távolugrásban többen vagyunk, Farkas Petrával és Lesti Diával szerintem a legjobbat hozzuk ki egymásból, de igyekszem mindig magammal foglalkozni.

– Mit csinál Nguyen Anasztázia, ha nem atletizál?

– Három éve fogadtam örökbe kutyusomat, akivel sokat kell foglalkozni. Kétéves volt, amikor hozzám került, nehezebb dolgom volt vele, mert nehezebb volt betanítani. Bonónak nevezetem el, de nem a U2 énekese után, hanem az örökbe fogadása „pro bono”, azaz a „közjó érdekében végzett” ügy volt. A másik, hogy mostanában sokat sütögetek. Régen is szerettem, de nemrég elkezdtem jobban foglalkozni vele, nekem kihívás, hogy tökéletes makaront sikerüljön készítenem. Ennek a hobbimnak egyébként sokan örülnek, mert hordom a sütiket mindenhova.

Forrás: Nemzeti Sport

Ezt olvastad már?