Atlétika: Katona Imre: „Ismerem a lehetetlen fogalmát: Lehetetlen az, hogy bárki is elhitesse velem, hogy nem vagyok rá képes.” (VIDEÓ+GALÉRIA)

Sikeres táncos volt, ám banális balesetben elvesztette bal lábát. Most arra készül, hogy paraatlétaként hódítsa meg a világot.

Katona Imre boldogan élte a színházi emberek sikeres életét, mígnem olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy amputálni kellett a lábát. Hosszú hónapokkal a műtét után, az MTK Budapest Lantos Mihály Sportközpontjában ültünk le beszélgetni a múltról, a motivációról, a műlábról és a párizsi paralimpiáról. Kezdésnek megfordítja műlábát, rákönyököl, jelezve, hogy jöhetnek a kérdések.

– Mivel foglalkoztál a baleset előtt?

– Táncművészként dolgoztam a Győri Nemzeti Színházban, illetve készültem a Király Színház első bemutatójára, 2020 januárjára. Két próba és az előadás között jöttem Pestre, amikor balesetet szenvedtem.

– Mi történt?

– Várakoztam a lámpánál a Népligetnél, és láttam, hogy az úton lerobbant autó áll. Mivel van autómentő végzettségem, illetve tapasztalatom, odamentem segíteni. Szóltam a tulajdonosnak, hogy ennek a vége tréler lesz, az autó mögé ki kéne tenni a háromszöget, felvenni a sárga mellényt, és felmenni a járdára, amíg megérkezik az autómentő. Amikor vettem ki a csomagtartóból a dolgokat, hátulról eltrafáltak, és a két lökhárító közé szorult a lábam. De ha csak a pozitív részét nézzük: próbáltam Guiness-rekordot dönteni, elrúgni térddel az autót tizenöt méterre, de nem bírta a lábam, így a csúcsdöntés elmaradt – mondja mosolyogva.

– Kiderült, le kell vágni a lábad. A balt, és úgy látom, a térd fölött, combközéptől hiányzik.

– Addig emlékszem rá, amíg megvártam a mentősöket, amikor megérkeztek, kaptam Ketamint,  amitől leállt a szervezetem jó pár másodpercre, onnan visszahoztak, és utána vittek be a kórházba. Addig próbálták a negyven másodperc alatt elfolyt – körülbelül két és fél liter – véremet visszapótolni. A hátulról érkező BMW lökhárítója elcsípte a combartériámat, utána hajnali fél négykor végezték a műtétet. dr. Varga Péter – engedd meg, hogy hangsúlyozzam a nevét, mert nagyon hálás vagyok neki, hogy így döntött – mindenkinek a véleményét kikérve úgy határozott, hogy inkább leveszi a lábam, minthogy megpróbálja összerakni, hiszen úgy fogalmazott, hogy körülbelül A4-es papír vastagságú volt. Vajkéssel el tudta távolítani a combcsontomról azt a részt, ami szilánkosra tört. Tehát igazából nem lett volna értelme próbálkozni, mert lehet, hogy egy, másfél, két hónap múlva el kellett volna kezdeni vagdosni alulról az egészet, úgyhogy inkább így döntött, és nagyon hálás vagyok azért, hogy nemes szerv nem sérült.

– Találkoztál azóta a fiatalemberrel, aki a BMW-t vezette?

– Egyetlenegyszer beszéltünk telefonon, amikor elmondta, hogy mennyire sokkos állapotban van, és pszichológushoz jár. Nem is igazából az volt a kérdése, hogy mi van velem, hanem el akarta mondani, hogy neki mennyire rossz. Azóta is folyik az ügy, bíróságra járunk, most zárták le – 2021. december 17-én – az ügyet a rendőrkapitányságon, kicsit több mint két év elteltével. Rögtön a baleset után próbáltam felajánlani neki, hogy üljünk le, egyezzünk meg, illetve kérjen bocsánatot, és menjen mindenki a maga dolgára. Ő azt válaszolta, hogy nem volt hibás, hiába a közterületi kamerafelvétel, a fotós bizonyítékok, a tanúvallomások. Ezt az utat választotta, én meg állok elébe.

– Milyen stációkon estél át a műtét után?

– Fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Amikor felültem és láttam, hogy valami hiányzik, akkor az volt az első gondolatom, vágyam, hogy legyen még családom. Nekem ez bakancslistás első. A doktor úr azt mondta, hogy természetesen, semmi gond, minden működik, mehet a dolog, attól kezdve igazából ez az én döntésem volt. A pszichológus hölgy – aki ott volt a kórházban – próbált rábeszélni, hogy traumás beteg vagyok, és hogy ezt kell fel kell dolgozni. Mondtam neki, hogy hagyjuk egymást békén, megoldom.
Sokkal inkább az dobott fel, hogy Kerényi Miklós Máté (Az Operett Színház művésze. A szerk.) és párja, Kardffy Aisha bejött hozzám, és mondták, hogy de jó neked, sosem lesz többet rossz napod, mert nem kelhetsz bal lábbal. Tehát inkább ez az utam, illetve az, hogy négy nappal a baleset után, az intenzív osztályon – katéterrel és a lábamból kilógó csővel – már fekvőtámaszoztam a vendégszékkel, ami az ágy mellett állt.

Egyébként a huszonhét éves, táncművészeti szakmában töltött neveltetésem alatt nagyon jó mestereim voltak, hálás vagyok nekik, sokat tanultam a saját fizikumomról. Eleve a balett megkövetel olyan balanszhelyzetet, tudatos testkontrollt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember ne bukdácsoljon az utcán. Még akár illuminált állapotban is képesek vagyunk egy lábon megállni.

AKIKNEK SOHA NEM FELEJTI EL…:

Megmentőm: Molnár Fanni, kinek nem csak az életmentést, hanem a mentális épségemet köszönhetem, hiszen a baleset után édesanyjával (Ősz Ildikóval) és mamájával (Csányi Ildikóval) vállalták a gondozásomat Szegeden.

A műtős orvosom: dr. Varga Péter sebész doktor úr, kivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Útbaigazítás és további támogatás: Katona Zoltán (öcsém), ki mindvégig velünk volt.

A sportban való esszencia Vörös Eszter (edző) és Budai László mester termékei.

Vermes Péter világbajnok evezős barátom, a hivatásos sportoló gondolkodás tanára számomra.

Máté Roland szintén amputált barátom az, kivel tudtunk beszélni arról, milyen csodás így is az élet és aki pontosan tudta min megyek keresztül.

Suti Andrea gyógytornászom állított talpra és irányította testem felépülésének rehabilitációs folyamatát.

Akik a protézist készítik és támogatják a mobilitásom, aktivitásom magas színvonalát, valamint velem együtt lélegeznek: Ottobock Hungária Kft., Polonyi Balázs, igazgató és Kuik Tamás műszerész.

Hálás vagyok a szakma támogatóinak: Szegedi Kortárs Balett, Budapest Táncszínház, Silhouette Balett Oroszlány, Sopron Balett.
Legnagyobb motivációm és Inspirálóm: Dániel Mercédesz táncművész, aki a mindennapokban akár szakmailag, akár sportügyileg mindig őszintén mellettem áll, és kíséri a mindennapjaimat.

– Itt ülünk az MTK Budapest atlétikai csarnokában, támaszkodunk a műlábadra, mellettünk fekszik a futóvégtag, végzed az edzésmunkát, és a párizsi paralimpiára szeretnél kvalifikálni.

– Ez a lehetőség a paralimpiai szövetség által indult. Elmentem a klasszifikációra és Szabó László elnök úrral, illetve Urr Anitával, a főtitkárral beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy hol érdemes kopogtatnom, hol kapom meg azt a maximális hozzáértést, amire szükségem van, mert a fokozatosság elve fontos. Megadták az MTK Budapest edzőjének, Budai Lászlónak a telefonszámát. Én csak Mesternek hívom, amit még szoknia kell, de hamar meg fog vele barátkozni, és vele kezdtük el az edzéseket. Úgy indultunk, hogy először hosszabb beszélgetés zajlott közöttünk. Megnézte a csonkomat, a terhelhetőséget, minden olyat, ami az ő szakmájához szükséges, hogy el tudjon indítani az utamon. Nagyon örülök neki, hogy tiszteletben és fontosnak tartja – egyszerre ez a két szó nagyon lényeges –, hogy sérülésmentesen fejlődjek. Amint érzem, hogy a csonkom fárad, akkor pár perc pihenés van. Megpróbál kinevelni abból a tudásból, ami a táncszakmában előny volt, itt most hátrány. A lábfejemet használni futás közben nem biztos, hogy jó dolog, főleg, hogy nincs is saját, az egyik oldalon. Másrészről az idegrendszeremet átállítja arra a szintre, ami miatt én a sprintet választottam, azaz rövid időn belül kell óriási terhelésnek kitenni a szervezetet. Úgy beszéltük meg a mesterrel, meglátjuk, hogy a csonkom mennyire bírja a terhelést, hogy ne essünk bele abba a hibába, hogy még mielőtt magasabb színvonalú versenyekre tudnék eljutni, előtte feladja a szolgálatot. De mindig lesz B, C, D-verzió, tehát már azt is áttárgyaltuk, hogy körülbelül milyen szakágakban tudok indulni, ha esetleg mégsem vagyok megfelelő arra, hogy sprintben kvalifikálják a „párizsi szelet egy darabjára”. Ami oda-vissza működik kettőnk között az a tisztelet, amiért baromi hálás vagyok Budai Lacinak. Elképesztően jó embernek tartom, és emellett kiemelkedően jó szakembernek.

Hihetetlenül motivált vagyok. Amikor ide beteszem a lábam, akkor azt mondom, hogy azonnal csináljunk valamit, mert nem szeretnék unatkozni. Rendkívül aktív másfél, két óráról beszélünk, melybe mindig, mindent beleadok. Ezzel úgy vagyok, mint otthon a szerelemmel: ha már hazaértünk akkor csináljuk rendesen, különben minek állunk neki…

Katona Imre

Ezt olvastad már?