A röplabda a legigazságosabb labdajáték a világon (2. rész)

Amikor még Kaposváron volt alkalmazásban, akkor is figyelte az MTK Budapest eredményeit, követte a változásokat, majd amikor a rossz rajt után idekerült, megtáltosodott a csapat. Oláh Jánossal, az MTK Budapest női röplabdacsapatának másodedzőjével hosszabban beszélgettünk, így az interjút több részben adjuk közre.

A beszélgetés 1. része ITT.

– Mennyire vagy kemény a lányokkal?

– Általában nekem sikerül könnyebben kialakítani a játékosokkal a kapcsolatot, és nem nekik velem. Nem vagyok diktatórikus, bár sokan ezt gondolják rólam. Elég régóta vagyok vezetőedző, bocsánat voltam. – mondja Janó, közben elneveti magát, majd így folytatja: – Inkább a liberálisabb, demokratikusabb dolgokban hiszek. Vannak persze kérdések, melyekben nincs demokrácia, de az álláspontom szerint bizonyos dolgokban lehet, kell is, hiszen intelligens emberekkel vagyunk körülvéve – magyarázza, miközben az üres kávéspohárral mutatja, hogy kik vannak körülöttünk.

– Nekik is tudniuk kell, hogy hol az a határ, amiről tudunk beszélgetni, és mi az, amit meg kell csinálni, ha tetszik, ha nem. Én is voltam játékos – elég sokáig –, van ebben is tapasztalatom. Tudom, hogy a játékosok általában mindig jobb edzők, mint az aktuális edző, jobb szakosztályvezetők, mint az éppen kinevezett szakosztályvezető, de rendnek kell lenni, mert ha mindenkinek a feje után megyünk, akkor anarchia lesz, ez ilyen egyszerű.

– Elfogadják, amit mondasz?

– Igen, de ez nem azt jelenti a szememben, hogy itt én vagyok a legokosabb. Nem! De talán a legtapasztaltabb, és már annyi rosszon mentem keresztül, hogy abból tudunk tanulni. A jóval az a baj, hogy néha természetesnek veszik, és abból nem mindig lehet annyit tanulni. A rossz, az mindig jobban megérinti az embert, és akkor talán többet gondolkodik, analizál, filozofálgat rajta. Kigondolja hogyan kéne jobban csinálni, mert ha lenne tuti módszer, akkor minden csapat azt csinálná és „robotedzők” is elegek lennének. Mindenhol mások a körülmények, a lehetőségek, ezért az edzők legnehezebb feladata, hogy alkalmazkodjanak a helyi körülményekhez. Nem az a lényeg, hogy én itt bemutassam, hogy mennyire nagyszerű edző vagyok és mindent összekavarok, amivel garantáltan szétütöm a csapatot, miközben lehet, hogy én a legjobba akarom. A pokolba vezető út is jó szándékkal vannak kikövezve, és ez a sportban is igaz. Azt keresem, hogy mi az, amiben a tapasztalatommal, vagy a szemléletemmel tudok segíteni. Aztán ebből egy része bejön, egy része nem, de ez teljesen normális. Annak örülök, hogy el tudunk indulni, mert ha ez a folyamat nem indul meg, akkor lehetek én bárki, idehozhatjuk a világ legjobb edzőjét, önbizalmát vesztett társulattal nagyon nehéz dolgozni. 

Folytatjuk.

Ezt olvastad már?