A nagyon hiányzó láncszem

Wolf Alexandrával beszélgettünk a sérüléséről, és a csapat szezonjáról.

Wolf Alexandrával Székesfehérvárról hazafelé, a buszon beszélgettünk. Szani – ahogy csapattársai hívják – készségesen válaszolt minden kérdésre. Még arra is, amelyet valószínűleg ezerszer hallott az utóbbi pár hónapban.

– Nagyon jól haladok, köszönöm szépen – kezdi, mikor a rehabilitációja felől érdeklődünk. – Most négy hónapos a térdem sérülése, speciális gyógytornára járok, úgyhogy szépen jön vissza rá az izom. Olyan helyekre is, ahol azelőtt nem is volt! – teszi hozzá nevetve.

Jó ezt hallani! Teljesen nyilvánvaló, Szaninak a pályán a helye, a társai között. A fentiek után magától értetődik a következő kérdés.

– Mikorra várható a visszatérésed?

– Nagyjából a rájátszásra, akkor telik le a hatodik hónap. Nagyon szeretnék már játszani! – bár a mosoly továbbra sem olvad le az arcáról, mégis bujkál némi szomorúság, vágyódás a hangjában.

A jókedv, a mosoly, és a nevetés már szinte a védjegyévé vált, és ezen az elmúlt hónapok megpróbáltatásai sem változtattak. Sérülése ellenére is követi a csapatot, hangos szóval buzdítja társait akár a lelátón, akár a kispadon foglal helyet:

– Akkor a felsőházi rájátszásban találkozunk? – kérdezem reménykedve.

– Egyértelműen – válaszolja, a fent említett széles mosoly kíséretében. Neki elhiszem.

Ezt olvastad már?