Kézilabda
Poczetnyik Luca

Szűcs Kristóf vallomása

Publikálva: 2017.08.02 Frissítve: 2017.08.02 Harcművészet

Az MTK Budapest jiu-jitsusának levele arról, hogyan jutott el a világjátékok győzelméig.

– Már mindannyian tudjátok az eredményt, úgyhogy most megragadnám az alkalmat, hogy szóljak én is pár szót. Nemcsak a hétvégi versenyről, hanem az előzményekről. Szeretnék elmesélni egy történetet, ennek a világjátékoknak az aranyos történetét:

23 éves vagyok, 10 éves korom óta küzdősportolok, és tisztán emlékszem arra a napra, amikor először voltam megnézni az első tradicionális jiu-jitsu edzést Kecskeméten, a Bányai Dojoban.

Édesapám vitt le, igazából ő próbálta ki az edzést a gyerekkori barátja invitálására, akit Fekete Sándornak hívnak. Valójában csak nézni mentem, de egyből megtetszett, 2004 áprilisában beírattak, és évekig edzettem Berkes Laci bácsi és Sanyi bácsi alatt.

2008 körül hallottam először a brazil jiu-jitsuról, a bizonyos „Cápa” nevű versenyző révén, aki lazaságával és a versenyeken mutatott dominanciájával egyből felkeltette az érdeklődésem. Nemcsak én voltam így a kecskeméti csapatnál, ezért lassan elkezdtünk kiegészítésképpen feljárni Pestre. Minden második pénteken odamentünk, ahol ő is edzett, Max Mester termébe, a Szabolcs utcába Fekete Sándor edzőm és Lakatos Sanyi barátom társaságában, akivel mióta az eszemet tudom, együtt edzünk. Körülbelül egy évvel utána Sanyi bácsi megkapta a kék övet, és elkezdett Kecskeméten oktatni. Továbbra is feljártunk tanulni, de már külön is tudtunk brazil jiu-jitsut edzeni. Lelkes amatőrök voltunk. Így ment ez egy darabig, miközben rengeteget versenyeztünk, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Pár emlékezetesebb állomást had soroljak fel.

Első Hungarian BJJ Openem 2009 fehér öv, 76kg, kiestem első meccsen.

Hungarian BJJ Openem 2011 kék öv, 88kg, kiestem első meccsen. 

2012-ben leérettségiztem, és Pestre mentem továbbtanulni, de igazából egyetlen ok miatt akartam odamenni: hogy Maxnál edzhessek. Egyetem mellett annyit voltam a teremben, amennyit csak lehetett, és végül sikerült először megnyernem a magyar bajnokságot 88 kilogrammban, kék övben, 3 éves vereségsorozat után! Ez az eredmény annyira motivált, hogy kiutaztunk Lisszabonba is az Európa-bajnokságra 2013 januárjában, ahol két jó meccs után sajnos kiestem. Ezután elmentünk még pár nagyobb versenyre tavasszal, Abu-Dzabi válogató, ilyenek, de nem igazán akartak jönni az eredmények. Kissé el voltam keseredve, az MMA-n is gondolkoztam, volt pár amatőr meccsem, amiket földön hoztam, de gondoltam adok még egy lehetőséget a jitsunak.

2013 őszén még keményebben edzettünk, emlékszem minden foglalkozás végén maradtam gurulni órákat. Végül sikerült dupla aranyat nyernem a Hungarian Openen, kék övben, súly- és abszolút kategóriában is. Ezek után pedig sikerült szintén dupla aranyat szeretnem az Abu-Dzabi válogatón.

Ez mérföldkő volt olyan szempontból, hogy addig mindig vagy magamnak fizettem az utazásokat, vagy a szüleim segítettek, most viszont fizették nekem az utat, a szállodát, teljes ellátást, és még jó pénzért is versenyezhettem, szóval úgy éreztem, elkezdődött valami.

Sokan mondták miért nem olimpiai sportágat választottam, őket támogatják, megfizetik, ebben nem igazán van pénz, de én hittem benne hogy talán egy napon ebből fogok megélni.

2014 volt életem egyik legjobb éve. Januárban először megnyertem az Európa-bajnokságot kék öv, 94 kilogrammban, Nogi Eb 94 kilogramm bronz, abszolút arany, Abu Dzabiban viszont sajnos kiestem, így pénzt megint csak nem kerestem. Ezután jött a világbajnokság júniusban, Los Angelesben. Maxnak és számos barátnak köszönhetően összejött a pénz így ki tudtam utazni.

Először Amerikában, először világbajnokságon, egyedüli magyar indulóként.

Nagyon akartam az aranyat, végül 86 indulóból – hat kemény meccs után – bronzérmet szereztem. Emlékszem, sírtam, nagyon örültem az éremnek már ez is hatalmas dolognak számított, mivel senki sem hozott korábban érmet a magyarok közül felnőtt világbajnokságról, de nem ezért jöttem. Nagyon akartam az aranyat! Kiderült, másnap lesz az Open kategória, ahol az érmesek indulhatnak. Ez arról szólt, hogy megnézzük súlycsoport nélkül ki a legjobb. Felszívtam magam, megnyertem mind a négy meccset, és én lettem a világbajnok. Méghozzá a súlycsoport nélküli!

Ezek után egy kicsit megváltoztak a dolgok. Ekkorra már a jitsu lett a mindenem. Semmit sem szerettem jobban csinálni, úgy éreztem ezzel akarok foglalkozni életem végéig. A címért továbbra sem járt semmilyen pénzjutalom az államtól, és nem olimpiai sportként a megélhetés csöppet sem volt egyszerű. Sikerült találni pár szponzort, leszerződtem az MTK Budapesthez, illetve rengeteg segítséget kaptam, elsősorban barátokról, akik önzetlenül segítettek, így 2015 januárjában arra a döntésre jutottam, hogy felfüggesztem egyetemi tanulmányaim és megpróbálok teljes állásban versenyzőként megélni. A rengeteg segítségnek köszönhetően kiköltöztem Rio de Janeiróba négy hónapra, csak azzal a céllal, hogy készüljek. Jártam a világot versenyekről versenyekre, ahova szerettem volna, mindenhova eljutottam. Hihetetlennek tűnt, hogy ez mind a jiu-jitsunak köszönhető.

2015 őszén a Magyar Jiu-jitsu Szövetségnek, Berkes Lászlónak és Kovács Gabinak a segítségével Thaiföldre utaztunk a világbajnokságra. Itt először nemcsak magunkat képviseltük, mint atléták, hanem az országot is. A harmadik helyet sikerült elérnem, miután – kissé vitathatóan – kikaptam Faisal Alketbitől – a sejk fiától – az elődöntőben. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, ő fekete öves volt, én lila, tudtuk, lejt a pálya, ez van.

2016 szintén mozgalmas év volt, pár szép cím, Nogi Eb lila öv, dupla arany, Abu Dzabi Pro lila, 94 kilogrammban ezüst, végül világbajnokság Los Angelesben, ahol 100 kilogrammban ezüstérmet szereztem. Ekkor voltam negyedszerre LA-ben (ahhoz képest ahonnan indultam, ezek nekem nagy dolgoknak számítottak), és kialakult bennem a kép, hogy én ott szeretném folytatni ezt az egészet. Jobb edzéslehetőségek, ugyanis ott vannak a világon a legjobbak, nagyobb a jitsus média, meg egyszerűen szeretem is a helyet nagyon, ha igazán komolyan gondolom ezt az egészet, akkor nincs maradásom.

Lehetőség akkor még nem volt, de mikor újra mentem októberben, úgy döntöttem egy hónapot maradok kinn, edzek, és meglátjuk, valami majd csak akad. Jött is a lehetőség: Max és Lucas segítségével lett helyem a csapatunk egyik kinti testvérklubjánál. 2017 februárjában mentem vissza, és azóta gyakorlatilag már ott élek. Minden adott volt, szépen alakult az álom, elvoltam a kis világomban az edzésekkel, versenyekkel. Egy nap jött az üzenet, Gulyás Richárd és a Magyar Sport Jiu-jitsu Szakszövetségtől, hogy idén lesz a világjátékok Wroclawban, Lengyelországban és egy ember képviselheti az országot, amihez egyedül nekem van elegendő pontom.

Óriási meglepetés volt. A világjátékokat négyévente rendezik, a nem olimpiai sportok olimpiája ez, és én képviselhetem egyedül az országot. Azonnal kialakult fejemben a kép, egy újabb lehetőség – nem is akármilyen. A Nemzeti Versenysport Szövetség állja az utat, segít a felkészülésben, ismét első lehetek, aki megnyeri. Ha sikerül, még több lehetőséget biztosíthatok magamnak, és az összes többi magyarországi jitsusnak is.

Őrülten elszántan készültem, mindent ennek a dolognak mögé tettem az elmúlt időszakban, csak az lebegett a szemem előtt, hogy világjátékokat akarok nyerni.

Minden hibátlanul ment a felkészülés alatt, majd eljött a nagy nap, amire vártam egész életemben: hogy olimpiai bajnok legyek, ugyanis nekem ez volt az olimpia. Minden tökéletesen alakult, mégis a döntőben sajnos alulmaradtam ugyanazzal az arab Alketbivel szemben, akitől két évvel ezelőtt Thaiföldön is. Vitathatóan, vagy sem, mindegy. Szerintetek elégedett voltam? Nem.

Örültem persze, mert ez is szép teljesítmény, de elégedett nem voltam. Kitűztem magamnak, hogy világjátékok-győztes akarok lenni. Mindent megtettem, egyszerűen nem akartam elhinni. Másnap jött az „open” kategória. Csak az érmesek, csak a legjobbak minden súlycsoportból, négy meccs és az arab a másik ágon. Reggel kicsit nyúzottam keltem fel, és a vállamat is jegeltem este, mert kiújult korábbi sérülésem. A profi csapatnak köszönhetően rendbejöttem, és miután felmentem, már semmi sem fájt. Megvertem az első ellenfelem, és tudtam, hogy ez az én napom. Külön ágon voltunk az arabbal és szépen meneteltünk előre, úgy tűnt ismét találkozunk a döntőben. Így is lett.  Rengeteget jelentett Max, a családom és a sok magyar jelenléte, akik kijöttek. A meccs közel öt percig döntetlen volt, az utolsó perc nagyon parázs harc lett: átfordítottam, vezettem két ponttal, de akkor nagyon megindult. Sikerült védenem a támadásait, a végén pedig már hallottam, ahogy a magyarok számolnak vissza. Ott már tudtam, hogy ez az enyém. Sikerült!  Megcsináltuk! Felejthetetlen élmény: világjátékok-győztes lettem!

Hihetetlen boldogság volt, most viszont amit érzek, az a hála. Ugyanis a segítség nélkül, amit eddig mindenkitől kaptam, ezt mind lehetetlen lett volna elérni.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ebben bármilyen módon részt vett, hiszen mindenki hozzájárult valamilyen módon. Ha fel akarnám sorolni, a lista valószínűleg hosszabb lenne, mint amit itt leírtam eddig!

A másik, amit szerettem volna mondani ezzel az, hogy a sikerhez vezető út nem mindig egyenes. Sok nehézségen keresztül kell menni, főleg eleinte, amíg fordul a kocka. Ezekből a nehézségekből derül ki, mennyire akarod, mennyire mély a motivációd és meddig tartasz ki, ugyanis minden csak kitartás és kemény munka kérdése.

Szép hetet mindenkinek!

Forrás: Facebook

Ezt olvastad már?

Kövess minket
MTK Hírlevél

Ne maradjon le egy eseményről sem!
Iratkozzon fel ingyenes hírlevelünkre:

Csatlakozz RSS csatornáinkhoz és értesülj azonnal a legújabb hírekről, érdekességekről egy gombnyomásra!