Szia, Niko!

A világbajnoki ezüst- és bronzérmes, valamint Európa-bajnoki ezüstérmes, többször az Év Utánpótlás-sportolójának választott Iliász Nikolász az MTK Budapestben folytatja pályafutását.

Tíz éve figyelve pályafutását talán elsőre meglepőnek tűnhet, hogy az a sportoló, aki tizenhárom évet eltölt anyaegyesületében – esetünkben a Vasasban –, milyen az okok miatt vált? A szinte mindig mosolygós Nikóval – ahogy a pástok világában mindenki hívja – ültünk le, hogy boncolgassunk a 25 éves sportoló múltját és jövőjét.

– Hogy jutottál erre a döntésre?

– Lelkiző, ragaszkodó fajta vagyok, így természetesen nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, érleltem is nagyon sokáig. Nem is tudok kiemelni egy olyan konkrét okot, ami miatt a váltás mellett döntöttem. Sok kicsit viszont igen. Volt rá példa, hogy – bár mindig az utazó keretben voltam, de néhány alkalommal – a szövetség nem tudta fedezni a versenyeztetésem költségeit, és hiába kértem a klubot, hogy támogasson, elzárkóztak. Tették ezt annak ellenére, hogy kivívtam a részvétel lehetőségét nemcsak magamnak, hanem a Vasasnak is. A másik, ami rosszul esett, hogy az edzőváltáskor is falakba ütköztem, annak ellenére, hogy Gulácsi Ferenc, akihez két éve csatlakoztam, kiváló szakember, de nehezen fogadták el, hogy Szabó Bencét elhagyom. Hasonlóan problémás volt a szerződésem meghosszabbításával kapcsolatos tárgyalássorozat is, ahol a klubot nem azok képviselték, akiknek kellett volna, ráadásul másokkal már korábban megegyeztek, és azt is éreztették velem, hogy maximum két évig írhatunk alá. Közben a csapatvilágbajnokságon ezüstérmet szereztem 2016-ban, ám egy gratuláló SMS-en kívül nem történt semmi. Szóval sok apróság együttesen eredményezte, hogy leültem beszélgetni a váltásról Gulácsi Feri bácsival, aki ezer szállal kötődik a Pézsa Tibor Vívóakadémiához, így az MTK Budapesthez. Mivel nekem a szakmai munka a legfontosabb, ráadásul a társaságot is ismerem, így nem volt kérdés, hogy a kék-fehérekhez csatlakozom.

– Hogyan fogadtak?

– Nagyon nagy szeretettel vártak, ami elég kontrasztos volt a korábbiakhoz képest. Elképesztően jó érzés, hogy számítanak rám, hogy terveznek velem. Kiválóak a feltételek szakmai szempontból, minden rendben van az utaztatás, az orvosi háttér tekintetében, és nekem ezek fontos dolgok, ráadásul komplett professzionális szerződést tettek elém, ami megalapozhatja az eredményes közös munkát. Az pedig, hogy magam mögött tudhatom az olimpiai bajnok Pézsa Tibort, és érezhetem Gárdos Gábor törődését is, az sok kérdésre helyes választ ad.

– Ezzel bezárultak a pasaréti kapuk?

– Nem. Bázisként megmaradt, készülhetek ott is. Ez azért fontos, mert a válogatottakkal együtt kell maradnunk, közösen kell készülnünk. Erről Somlai Béla bácsi is biztosított, és ez külön jó érzés, mert a mi kapcsolatunkban – főleg miattam – voltak mélypontok.

– Mennyire érzed a konkurenciát az új egyesületedben? Gondolok például Péch Miklósra, aki egyre inkább mutogatja oroszlánkörmeit.

– Nem csak Mikiről beszélnék, mert Singer Martin és Kovács István is ott lohol. Amúgy Péch éppen most lép fel a fél profi státuszból, és látom, ahogy nap, mint nap fejlődik, és ez intő jel lehet. Ez engem motivál, mert fontos, hogy klubszinten is legyenek riválisaim. A magyar vívásnak pedig ez kifejezetten jót tehet. Jövőre összeállhatunk és kiváló csapatot alkothatunk. Ha megszerzik a rutint, és több világversenyen is 32, 64 közé tudnak kerülni, akkor merészebb reményeket is szövögethetünk a csapatbajnokságon.

– Ha már a helyezéseknél tartunk, 2010 táján a világranglistán a legjobb 16 között voltál. Ez a cél most is?

– Természetesen. Ez a kulcsa a világ- és Európa-bajnoki egyéni érmeknek. Ha a 16 között vagy a világranglistán, akkor ebben a pozícióban olyan sorsolásod lehet, amit, ha megbecsülsz, akkor könnyebben lépkedsz előre. Rövid- és középtávon ezt a pozíciót kell megszereznem.

– Hosszabb távon pedig Tokió?

– Abszolút. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra! Rió után leültem beszélgetni Szilágyi Áronnal, aki immáron kétszeres olimpiai bajnok és megejtő volt, amikor a közös jövőnkről, a csapatról, a következő ötkarikás játékokról beszélt. Fantasztikus volt látni, hallani, ahogy két arannyal, ekkora lelkesedéssel tervez Tokióra. Innentől kezdve a válogatott vezetésének a dolga, hogy miként sáfárkodnak a bennünk lévő lehetőséggel. Mi mindent megteszünk ennek érdekében, a munkát pedig biztosan elvégezzük. A magam sorsáról pedig annyit, hogy úgy szeretnék megérkezni négy év múlva Japánba, hogy nemcsak a csapatnak, hanem nekem, egyéniben is éremesélyem van.

Ezt olvastad már?