Atlétika
Szabó Beatrix
MTK legendárium | 326. rész
„Szekrényessy Kálmán szerelmei.” „A füredi Anna bálon kezdetű dal születése” 8. rész.
Szekrényessy ekkor már nem fegyverrel az oldalán harcolt, hanem – miként katonai pályafutása kapcsán részleteztük – egyik legelső modern katonai hírszerző-felderítőnk lett: „Messze utazott s ezer halál veszedelmének tette ki életét.” A Balkán és a Mediterránum tájain folytatott katonai hírszerzését mind a porosz, mind pedig az osztrák hadvezetés elvárta és hálásan fogadta. A civil élet tökéletes látszatának fenntartása érdekében polgári lapok számos útibeszámolóját közölték. E cikkekben rendre megjelent szerelme utáni vágyódása és beteljesületlen érzéseinek fájdalma. Bármennyire is ösztökélte a török hadvezetés elutazását, azt nagyon hamar megbánta:
„Midőn az ősszel [1880] már negyedszer jártam a hírhedt juhtolvajok hazájában, akkor, mint még most is sajnálom – nagyon megbántam, hogy leutaztam a „gyönyörűséges” Dulcigno-esetnek helyszínen való megfigyelésére, s így vajmi rossz kedvű voltam. Oly rendkívül sokat veszítettem e lerándulásom által, hogy azt teljesen pontosan meg sem határozhatom. Azért rossz hangulatom teljesen indokolt vala. Felkölté bennem a múlt ősz emlékeit s így még e gyönyörű vidéken is folytonosan a tavalyi nagy veszteség fájó tudata kínoz.”
Megismerkedésük után tíz hónappal, a messze idegenben szerelme csak fokozódott. Minden gondolata a távoli kedves körül forgott, melyet jól tükröz vissza milánói írása: „Ekkor tündöklőn fényesen villan elő az azúrkék égen egy ragyogó szépségű női alak. Minden eszményien szép rajta, és az önbecsészet legteljesebb kinyomata sugárzik szende arculatáról, az világlik elő lélekteli szemeiből, az ragyog okos, magas homlokán, az ömlik el egész alakján.
A Santa Virgina feléje lobogtatja széles zászlóját, mintegy mondva: ez az én kiválasztottam. Az ezrekre rúgó néptömeg hangos üdvkiáltással köszönti az égi tüneményt, amely mintegy megriasztva a hangos nyilvánuló észrevettségtől, nyomtalanul eltűnik. Én azonban láttam a remek alakot tovább is tündökleni, látom és látni fogom. Ecco! É la finita! – szólal meg mögöttem egy durva hang, célozva a főtér villanynapjainak kialvására. És csakis ekkor veszem észre, hogy a kivilágítás fénye már erősen hanyatlik, s az égen nekem föltűnt ragyogó szépségű női alak csupán az én merengő képzeletem szülötte. Megjelenése és eltünése egyedül képzelt volt, mint annyi más szép remény közelmúltamban: csalódás, mint oly sok egyéb.”
Talán ösztönösen is szülei boldogsága helyszínére utazott. Atyja, ki Füreden ismerte meg szíve hölgyét, egybekelésüket követően a festői szépségű Comói-tó partjára vitte nászútra. Kálmán, ki ugyanúgy udvarolt, remélt, most egyedül állt a tóparti elegáns villa erkélyén, és merengve, vágyódva gondolt távollévő szerelmére:
„Künn állok erkélyemen, és gyönyörködöm az örök természet bájaiban. Nem hallatszik semmi hang, ekkor megszólal a fülemile, és bebizonyítja, hogy nincs nála kellemesebb dalnok. A legszebb és leszellemdúsabb nők egyike – nagy vétkem, hogy a télen egyszer harminc percen át untattam őt – azt tartja, hogy neki legkedvesebb énekesei a fülemile s a pacsirta, az elsőt illetőleg osztozom nézetében…”
