Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere. XIII. rész. (Megmenthette volna a sárga csillag)

MTK legendárium | 63. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

„Abban az időben, amikor én a Rádióhoz kerültem, Pluhár István és Budinszky Sándor volt a két legnépszerűbb és legjobb helyszíni közvetítő. Pluhár egész életében széles karimájú kalapot viselt, amelyekhez papnövendék korában szokott hozzá. Mesélte, milyen nehéz volt reverendában focizni a kalocsai papneveldében.

Végül is nem lett pap, hanem sportújságíró. Az FTC-ben futballozott, és egyetlenegyszer ugyan, de válogatott is volt, mint jobbszélső. Ez, gondolom a húszas évek legelején történt. Amikor 1933-ban a Rádió tervbe vette egy válogatott labdarúgómérkőzés közvetítését, a Nemzeti Sport főszerkesztőjét kérték meg, hogy találjon munkatársai között számukra egy riportert. A választás a negyvenéves Pluhárra esett. A közvetítés óriási siker lett, és a közvetítőt a Rádió azonnal belső munkatársként szerződtette, mint sportelőadót.

Karrierje során gyakran vezetett nem sporttárgyú közvetítéseket is. Emlékszem, óva intett, hogy soha ne interjúvoljak meg senkit egyenes adásban, csak hangfelvételre. Vele történt meg ugyanis a délvidéki bevonulás idején, hogy az ünneplő tömegben megkérdezett egy öreg délvidékit, hogy: „Aztán örülnek itt nagyon, ugye?” Az öreg megsodorta a bajuszát és az egész ország hallatára így válaszolt: „Hát tudja az úr, az úgy van, hogy itt is köll adót fizetni, meg ott is!”

1945-től nem engedték sportot közvetíteni és idejét főképp rádióreklámok készítésével töltötte. Az ötvenes évek elején ment nyugdíjba és 1970-ben halt meg. Pest közelében volt egy kis szőlője; minden szabad idejét ott töltötte feleségével és mostohafiával. Remélem, ott élhette utolsó éveit.

Három magyar aranyérmes olimpiai bajnok haláláról emlékezem. Három halálesetről, amelyről nem írt a sajtó, nem beszélt a rádió. Pesten gyorsan terjedt a hír, s másnap mindenki tudta, mindenki beszélt róla, kivéve a „hivatalos körök”. Három nagy magyar sportember „hivatalosan” sohasem halt meg. Így hát hadd mondjam el azokat a „rémhíreket”, amelyek Kabos Endre, Csík Ferenc dr. és Halassy Olivér haláláról terjedtek.

1944 végén, novemberben, vagy december végén lehetett, egy hétköznapon, úgy délután három óra körül; irtózatos robbanás rázta meg a Rádió Sándor utcai épületének falait. Szolgálatban voltam, és a VII. számú stúdióban ültem, amíg egy lemez, vagy hangszalag futott, csendes beszélgetésben Göttlicher Jenővel, az ügyeletes hanglemezforgatóval.

Elsápadtunk, amikor a robbanás belénk fojtotta a szót. „Mi lehetett ez?” – kérdeztük döbbenten.

Pár perc múlva Kondói Kiss Jenő, az ügyeletes műsorfelügyelő dugta be a fejét a  VII-esbe és halkan súgta: „A németek felrobbantották a Margit-hidat!” Remegett a kezem, amikor bekapcsoltam a mikrofont, hogy bekonferáljam a következő számot.

Nem volt titok, hogy a németek már hetekkel azelőtt robbanóanyagot erősítettek a főváros valamennyi hídjának  pilléreihez, hogyha eljön az ideje, Budapest büszkeségeinek elpusztításával fedezzék visszavonulásukat. A robbanás azonban, azon a napon, nem volt tervszerű. Egy emberi tévedés, egy hiba okozta. Így zuhantak a folyóba a villamosok, autók, taxik, teherautók és gyalogosok. Megfeszített munkával természetesen sok életet megmentettek, de hogy hányan lelték halálukat a Duna hullámaiban, soha nem közölték.

Amikor az egyik villamost kiemelték a folyóból, utasai között holtan találták Kabos Endrét, az 1936-os berlini olimpiász kétszeres aranyérmes kardvívó bajnokát. Kabosnak, mint olimpiai bajnoknak, nem kellett sárga csillagot viselnie és mentes volt mindennemű korlátozástól. A tragédia az, hogy ha nem lett volna mentesítve, talán túlélte volna a háborút és az üldözést...”

Folytatjuk.
 

Ezt olvastad már?