Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere. VIII. rész (A Fradi stadion összeomlása (2.)

MTK legendárium 58. rész | Szekrényessy Attila sorozata.

Mint említettük a tragédiának voltak baljós előjelei, melyek között a legkomolyabb az első félidőben következett be, amikor a „B” lelátó déli csücskében a Springer szobor közelében a felső sor közönsége az alsó sor nézőire dőlt. Ők még lábtöréssel és néhány kisebb sérüléssel megúszták. Ez nem akasztotta meg a mérkőzést, a mentők szinte észrevétlen vitték el a lábtöröttet. A közelben álló közönségnek még tréfálkozni is volt kedve. A hordágyat vivő mentősöknek odakiáltották: „Inkább a Puskás Öcsinek vigyék! Akkor talán jobban fog játszani!”

Szepesi tehát a mérkőzés első félidejét közvetítette a Budapest II-n, majd átadta Deseő Dezsőnek, ki a második félidőtől folytatta a Budapest I-en, ám a hatodik percben bekövetkezett a baj. Az északnyugati állóhelyi lelátó oldala váratlanul kidőlt, és az emberek a mélybe hulltak. Ekkor a többiek riadtan előre dőltek, minek következtében a kerítés szakadt át, így sokak csontja tört, súlyos sérüléseket szerezve következett be a tömegszerencsétlenség. Ezután a fordulót elözönlötte a közönség, amely – dícséretére legyen mondva – meglehetősen fegyelmezetten és józanul viselkedett, így vált elkerülhetővé a nagyobb tragédia. Mindemellett meghatározó volt még a játékvezető higgadt erélyessége és lélekjelenléte.

Az eseményekről az MTK-alapító rokon, Deseő memoárjában külön megemlékezik. Sorai annál értékesebbek, hiszen a korabeli sajtó igyekezett eltussolni az ügyet, minél kevesebb tájékoztatást nyújtani a tragédiáról. A hatalomátvételre készülő Rákosi-féle csoportnak (a kékcédulás választások előtt három hónappal) ez érdekében is állt. Deseő Dezső így emlékezik ama bizonyos második félidő 6. percére és az utána történtekre:

„Szögletrúgáshoz jutottunk…minden szem az osztrákok kapuja felé fordult. A játék még állt… figyeltem a kapust, a kapu előtt helyezkedő játékosokat. Ekkor történt. A kapu mögött a lelátó elkezdett omlani. (Az állóhely város felőli kanyarjában. Sz. A.) Omlott, és a nézők százai tűntek el a mélyben. Ahol még az imént emberek, betonlépcsők, faoszlopok álltak, most nagy űr tátongott. Félelmetes volt a hangzavar. Hirtelen újabb omlás történt és belém nyilalt a kérdés: vajon hol fog ez megállni? Lehet, hogy szakaszonként leszakad az egész tribün? Ekkor megdöbbentő látvány tárult elénk. A kapu mögött minden lezuhant, de egy alak, aki nyilván a legfelső lépcsőn állt, megkapaszkodott egy szálfában és most ott csüngött a semmiben, mögötte a kék ég kiemelve sziluettjét. Alóla minden eltünt. És most hihetetlen lélekjelenléttel elkezdett araszolni a még épen álló lelátó felé. Jó húsz méternyire volt. Nagyon lassan haladt, lábaival rugdalózott, és hol egyik, hol másik kezével segítette magát célja felé. Én követtem minden mozdulatát az elsőtől az utolsóig, s így milliók lesték élet és halál közötti küzdelmét. Végül célba ért, és az őt várók karjaiba zuhant. Elemi erővel tört fel a taps a lelátókon.

Egyetlen játékosra emlékszem csak, hogy biztosan tagja volt a magyar csapatnak: Lakat Károly dr., aki testnevelőtanár volt, és csomó szabadjegyet osztott szét diákjai között, amelyek éppen oda szóltak, ahol a szerencsétlenség történt. A szőke játékos rémülten rohant keresztül a pályán, szeméből patakzott a könny, átugrotta a korlátot és torkaszakadtából kiáltozta a fiúk nevét… egyszercsak kinyílt a közvetítőfülke ajtaja… és az egyik technikus hozzám lépett, és mialatt beszéltem a mikrofon fölé tartott egy cédulát, amelyen ez állt: „A szerencsétlenségről egy szót se többet! Azonnal visszakapcsolni a stúdióba!” Vagy húszperces szünet után a rendezőség nagyon helyesen kérte az olasz (?) játékvezetőt, hogy folytassa a mérkőzést. Még volt vagy harminc perc hátra. Ezalatt a félóra alatt a már érkező mentők, tűzoltók és rendőrök eltávolították a halottakat és sebesülteket, s mire a meccs befejeződött már csak a romok maradtak. A közvetítést, idegesen, koncentrációmat elvesztve fejeztem be. Amikor a mérközés véget ért, és mi az Üllői úton kocsink felé siettünk, tudtam meg, hogy mi történt. Egy másfél milliós városban pánikot keltettem. Csaknem mindenkinek volt családtagja, rokona, barátja, ismerőse a pályán. És a főváros lakossága özönlött a város minden részéből az Üllői út felé. Félelmetes látvány volt. A villamosokon fürtökben lógtak az emberek. Érkeztek autókkal, biciklikkel és a járdát ellepő, rohanó tömegekkel.

A stúdióban a műsorfelügyelő a rádió elnökének írásbeli utasítását adta át, amely szerint további utasításig csak stúdiószolgálatot láthatok el, helyszíni közvetítést nem vezethetek. Ez az eltiltás három napig tartott. Ezalatt az idő alatt levelek érkeztek a rádió igazgatóságához a nagy pesti kórházaktól, amelyekben dicsérték lélekjelenlétemet, aminek hála időben elő tudták készíteni a műtőket, és be tudták hívni az orvosokat és ápolónőket. A mentők is írtak, hogy hangsúlyozzák a rádió fontos szerepét ily szerencsétlenség idején, hiszen nekünk volt köszönhető, hogy tucatnyi mentőautó száguldott máris az Üllői út felé, amikor az első telefonhívást megkapták. Hasonló köszönő levelek érkeztek a rendőrségtől és a tűzoltóktól is.

Azóta a szörnyű nap óta vagyok teljes tudatában annak a félelmetes hatalomnak, amelyet a rádió (és média) képvisel és annak a felelősségnek, ami azokra hárul akik a mikrofon előtt állnak. 1947. május 4-én emberéleteket mentettem meg ugyanazon szavakkal, amelyekkel pánikot okoztam Budapesten...” A tragédia friss helyszíni mérlege szerint 282 sebesült került kórházba, többen életveszélyes állapotban, a helyszínen pedig egy ötesztendős gyermek életét veszítette. A sajtó – a már említett okok miatt – eltussolta az ügyet. A játékosok és szakemberek közül néhány reakciót érdemes felidézni: A kiváló MTK-s Gutmann Béla a meccs végén az öltözőbe sietett és „lihegve az izgalomtól mondta: 5:2-re végződött, keserves győzelem volt!”

A fiatal Puskás látva a tragikus eseményeket, izgatottan mondta: „Írtó aggódom, mert úgy tudom, hogy édesanyáméknak arrafelé volt a helyük, ahol a szerencsétlenség történt.” A Puskást szidó közönség jó magyar pesszivizmussal így kommentálta az 5:2-es fényes győzelmet: „A világ nyolcadik csodája, hogy ezt a meccset mi egyáltalán megnyertük!” Zsengellér az egyértelműen parádés győzelem védelmében a fanyalgóknak ennyit üzent: „Nem volt könnyű győzelem, de nem is volt olyan nehéz. Aki ezzel a játékkal nem elégedett... annak mondhatnék valami cifrát!”

A történet utózöngéjeként elmondható, hogy néhány évtized múltán Szepesi György is „megszólalt” az ügyben és az FTC pálya omlásával kívánta magyarázni Deseő eltávolítását a rádiótól, ami természetesen nem fedi a valóságot, hisz az kitartó aknamunka eredményeként 1948-ra valósult meg szakmai féltékenységen alapuló ideológiai hivatkozásokkal. Szepesi érdeke azonban mást mondatott vele: „Leszakadt a lelátó. Deseő szegény pánikba esett, jajveszékelt. Akik hallgatták, szintén pánik hangulat tört ki. A rokonok, barátok a pályához siettek. Deseőt eltiltották a mikrofontól, meg sem állt Ausztráliáig. Ha én közvetítem a második félidőt, akkor most nincs miről beszélgetnünk, biztos, hogy az én karrieremnek is vége.” De, mint tudjuk nem lett vége, sőt a kommunizmus éveiben töretlenül emelkedett, és éveken át mint III/II-es ügynök tevékenykedett...

Ezt olvastad már?