Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere – VI. rész. (Adásszünet emberi szükség miatt)

MTK legendárium | 56. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

Miután Szepesi a Rádióban megmelegedett, állítólag Pluhár után Deseő Dezső eltávolítására kerített sort, melyre az érintett így emlékezett: „Az ellenem folytatott műveletek közül hadd említsek meg egyet: A soron következő, Bécsben lejátszásra kerülő magyar-osztrák válogatott labdarúgó meccs közvetítésére a vezetőség engem jelölt ki. Erről a tényről hivatalosan értesítette a bécsi rádiót és a nevemre foglaltak szállodai szobát, vonatjegyet és hivatalos úton adták be az útlevél-igénylésemet. Ez utóbbi abban az időben bonyolult művelet volt, mert ahhoz Szviridov altábornagy, városparancsnok jóváhagyása volt szükséges. A meccset vasárnap játszották, nekem szombaton kellett volna utaznom, de az útlevél csütörtökön még nem volt birtokomban.

Pénteken Friedländer-Tállay-Szepesi sunyi képpel beállított Kelen Péter Pál vezérigazgatóhoz, és közölte vele, hogy értesülése szerint Deseő útlevele még nincsen kész. Benyúlt a zsebébe, ahonnan kivette saját útlevelét és felajánlotta, hogy amennyiben szükséges, szívesen kisegíti a rádiót vasárnap.

K/3 „Éljen Rákosi Mátyás a sportolók igaz barátja!” (Mindennel azért nem kellett azonosulni) Szepesi túlzó közvetítései, és Rákosi mellett való kiállása kivívta a tömegek ellenszenvét. (Személyét később sokan érzelmi alapon azonosították az aranycsapat sikereivel, holott Puskásék győzelmei közelebb álltak a rendszer tagadásához...

Kelen elkezdett telefonálni jobbra-balra, aztán látta, hogyan állnak a dolgok és sarokba szorítva, megbízta a soknevű elvtársat a bécsi közvetítéssel. A nyomtatott műsorban az én nevem szerepelt, a közvetítést Szepesi vezette. Ilyen módszerekkel erőszakolta ki Friedländer-Tállay-Szepesi György Pluhár és Deseő félreállítását. A közvélemény megvetését először 1956 októberében váltotta ki, amikor határozottan állást foglalt Rákosi mellett és Nagy Imre ellen. A melbournei olimpiász végén a magyar versenyzők megfenyegették, hogy a tenger felett kidobják a repülőgépből. Nem is mert felszállni arra a gépre. Évekkel később, amikor már teljesen lejáratta magát, ha megjelent a pályán, kórusban kiabálta a tömeg: „Ne ha-zudj Sze-pe-si! Ne ha-zudj Sze-pe-si!” Sajnos nem minden közvetítés nyújtott maradéktalan élvezetet. Az úgynevezett „musz-műsorok”  (amelyeket muszáj csinálni), rendszerint nehéz feladatnak bizonyultak, és mindig reméltük, hogy valaki másra osztják ki, de hát valamennyiünknek kijutott belőlük.   Egy másik helyszíni közvetítés, amelyre nem szívesen emlékszem, a németek által felrobbantott, majd felépített 314 méteres lakihegyi antennatorony és az 50 kw-os adóállomás felavatása volt. Ez is „musz-műsor” volt. Duma, duma, duma, amit a riporternek kell „színessé” tennie. Persze, ezt is rám osztották. Farkasordító hideg volt 1946. december 22-én. Ha jól emlékszem, - 14 fok.

Úgy felöltöztem, mint egy eszkimó. Van egy fényképem erről a neves alkalomról, irhabundában, gyapjúsállal, kalappal. Csak a szám látszik. Már a harmadik

szónoknál tartottunk, amikor rémülten konstatáltam, hogy miután az ember nem víztorony, nekem ki kell mennem. Mikor és hová, volt a kérdés. Az első rögtön megoldódott, mert Gerő Ernő, az illetékes miniszter volt a következő szónok és reméltem, hogy sokáig fog beszélni. A második már nehezebb volt, mert Laki-hegy kopár csúcsán semmi nem volt, mint a torony egy kis házikóval előttem és kocsink mögöttem. Ezenkívül az ünneplő közönség körös-körül. Alighogy eltűntem a kocsi mögött, az egyik technikus rémülten átszólt, hogy jöjjek, mert a miniszter már befejezte. „Az lehet, de én nem!” – válaszoltam, és miután a közvetítés egyenes adás volt, nem felvétel, kínos szünet állt be, amíg a megkönnyebbült riporter újra megszólalt. Mire kiderült, Gerő egyetlen mondattal üzembe helyezte az adót. Nekem jelentést kellett tennem írásban a közvetítésben beállott szünet okát illetően. Ezt becsülettel meg is tettem, és ez a téma többet nem merült fel. A vezetőség egyetértett velem, hogy a felelősség egyedül a hideget és Gerőt terheli.

Egy régi, jól bevált, sikeres műsorszámot újított fel a vezetőség 1947-ben, amelyben a rádió hat legnépszerűbb riportere működött közre, szórakoztató jellegű, humoros műsor keretében. Én rendkívül megtisztelve éreztem magam, amikor 1943 végén, tizenkilenc éves koromban, mindössze hét hónappal azután, hogy a Rádió szolgálatába léptem, beválasztottak ebbe az elit gárdába, és Pluhár István, Budinszky Sándor, Legenyei József dr., Döményi-Nagy Lajos és Gyulay  László társaságában részt vettem egy ilyen műsorban, amelynek „Így beszéltek ti” volt a címe. Ebben egymás modorosságait, szokásait, sablonjait figuráztuk ki. Most, előbb „A mi kis riportereink”, majd pár hónap múlva „Áprilisi riport” címmel adtunk hasonló műfajú műsort. Ezek mindig próba nélkül, rögtönözve folytak, egyenesen adóra. Ebben a két utolsó adásban a hat választott: Pluhár, jómagam, Szobotka Tibor, Horváth Győző, Molnár Aurél és Gyöngyi László volt. Az érdekessége ennek az összeállításnak az, hogy  Friedländer Györgyöt, aki Szepesi György néven szerepelt, és akit én Tállay Györgyként is ismertem, a vezetőség két éves szereplés után nem tartotta érdemesnek, hogy az első hat közé sorolja.  Márpedig a rádió vezetőségét, abban az időben, aligha lehetett antikommunista vagy antiszemita érzelmekkel vádolni...

 

Ezt olvastad már?