Hidegkuti felfedezője, Deseő Dezső (1924-2016) a hőskor elfeledett sportriportere. IX. rész.(Történelem a „pálya széléről”)

MTK legendárium | 59. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

Az MTK alapító, Szekrényessy rokona, mint sportriporter jelentős szerepet játszott a hőskor rádiózásában. Ismeretlen memoárja nem csupán MTK-s szinten tartogat érdekességeket, de köz- és sporttörténeti területen is érdekfeszítő olvasmánynak, pótolhatatlan forrásnak bizonyul. 1944 tavaszán a „pálya széléről” ugyancsak jelentős események tanúja lett...

„1944. március 19. Ezen a napon szűnt meg Magyarország önálló, független állam lenni, amikor a német haderők Hitler parancsára megszállták az országot.   Minden államcsíny, támadás, megszállás, mindig vasárnap történik. 1944. március 19. is vasárnapra esett. Nekem aznap a Csepel–Debrecen labdarúgó-mérkőzésről kellett hangképet készítenem. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Ott álltam a pálya szélén a mikrofonnal, és követtem a játékot, amikor távolról monoton zúgást hallottam, ami egyre erősödött. Ez a zaj nemsokára fülsiketítő zúgássá vált, aztán hirtelen elsötétedett minden. Nem hallottam a saját hangomat, így hát leállítottam a felvételt. Felnéztem az égre, és elhűlt bennem a vér. Nem felhő takarta az eget, hanem repülőgépek százai. Alacsonyan szálltak, szoros kötelékben, szárnyukon világosan látszott a horogkereszt. Amikor a mérkőzés befejeződött, a közönség döbbent csendben tódult a kijáratok felé. Nyoma sem volt a meccs utáni, szokásos izgatott vitáknak. Még a bírót sem szidták. Tudtuk, hogy szörnyű történelmi eseménynek voltunk tanúi, amely hosszú évekre kihatással lesz hazánk sorsára.

Útban Csepelről a stúdió felé, a vágókocsiban is csend uralkodott. A mérkőzésről szó sem esett, arról sem, hogy mi vár ránk. Ránk személy szerint és ránk, magyarokra. A stúdió udvarán német katonák nyitották ki a kocsi ajtaját, és intettek, hogy menjünk az előcsarnokba. Ott két német tiszt és több SS-egyenruhás, magyarul is beszélő sváb fogadott. Név? Beosztás? Kérdések, feleletek. Kipipáltak mindent fél tucat íven, aztán beküldtek az egyik üres stúdióba. Kit az egyesbe, kit a kilencesbe. A mai napig sem tudtam kitalálni, mi volt a szétválasztás alapja. Kik voltak a jók és kik a rosszak. Én Pluhár, Saly  Géza dr. hírszerkesztő,  Rajter Lajos karnagy, Arató Pál dr. zongoraművész, a hanglemeztár tisztviselője, Kondói Kiss  Jenő műsorfelügyelő, Farkas Olga dr., a drámai osztály titkárnője és mások társaságában vártam a kilencesben. Félóra múlva bejöttek a németek, mindenkitől kérdeztek valamit, aztán eltűntek. Újabb félóra múlva visszatértek és közölték, hogy mindenki mehet a dolgára. Ugyanez történt az egyesben. Mária (felesége, Deseőné Csiky Mária) azalatt érkezett a Stúdióba, hogy megkezdje szolgálatát Budapest II-n, míg mi a kilencesben várakoztunk. A kapuban álló német fegyveres őr megkérdezte, hogy mit keres itt, mire Mária közölte, hogy itt dolgozik, de vajon ő mit keres itt?

Rádiós személyazonossági igazolványát orra alá dugva elsétált mellette, át az udvaron, be az előcsarnokba, ahol a már ismertetett fogadóbizottság várta. Amikor utasították, hogy menjen a kilences stúdióba, kedvesen mosolyogva közölte velük, hogy nagyon szívesen, de akkor lenne szíves a százados úr viszont a nyolcasban elindítani a műsort helyette a Budapest II-n. Mondanom sem kell, hogy Mária ült a mikrofon előtt, amikor ötöt mutatott az óra. Volt ennek a délutánnak egy tragikus áldozata, mint ahogy egész élete tele volt tragédiákkal. Gáspár László dr. eredetileg nyelvszakos középiskolai tanár volt. 1941-ben a rádió rövidhullámú adásának angol nyelvű bemondója lett, egy évvel később pedig átvették a bemondói karba. Huszonnyolc éves volt 1944-ben, és lévén tartalékos hadnagy, márciusban katonai szolgálatot teljesített. Ezen a napon nem volt szolgálatban, és bejött a stúdióba meglátogatni kollégáit.
Röviddel azelőtt érkezett, hogy a németek megszállták az épületet. A németek első dolga volt, hogy az ügyeletes bemondónak átadják a beolvasásra váró anyagokat, és csalódva értesültek, hogy Natter Gitta, a szép szőke Lázár grófné van szolgálatban. Nekik férfi bemondó kellett. Valaki megsúghatta nekik, hogy a Szőts-csarnokban csevegő hadnagy civilben szpíker. Így hát kérették, és felszólították az anyagok beolvasására. Szegény Laci hiába mondta, hogy kiesett a gyakorlatból, meg különben is, fél óra múlva a laktanyában kell lennie; ráparancsoltak és órákon át ült a mikrofon előtt a megszálló hadsereg utasításait olvasva. Ezért egy év múlva a népi demokrácia igazoló bizottsága állásvesztésre ítélte. Volt tragikomikus eseménye is ezeknek a napoknak. Úgy egy héttel a német megszállás után, összehívták az összes bemondót és helyszíni közvetítőt és az egyik német vezérkari tiszt közölte, hogy nincsenek megelégedve velünk, túl semlegesen olvassuk a különböző anyagokat. Egyetlen bemondóval vannak csak megelégedve: Radó Árpáddal! Ein jeder muss so sprechen, wie der Herr Radó spricht – mondta. (Mindenkinek úgy kell beszélnie, ahogy Radó úr beszél.)

Nem tudtuk, sírjunk, vagy nevessünk. Drága, jó Árpád volt az egyetlen zsidó közöttünk. A faji törvények értelmében az igazgatóságnak már évekkel ezelőtt el kellett volna bocsátania ezt a nagy bemondót, aki a rádiózás megindulása óta, húsz éve állt a vállalat szolgálatában.  Minden nyomásnak ellenállva meghagyták állásában. A németeknek eszükbe sem jutott, hogy ilyesmi előfordulhat. Persze pár nappal az említett értekezlet után, utasítást adtak elbocsátására. A vezetőség erre áthelyezte a tájékoztató irodába, hogy a hangját ne hallják, de ott is bemondói fizetést biztosítottak számára...

Ezt olvastad már?