Egy sportbarát visszaemlékezései

„Miért szeressük az MTK-t?”

Nincs Magyarországon még egy klub, amely annyi üldöztetésen, megaláztatáson és szenvedésen ment keresztül, mint az MTK. Külföldön sem találkoztam hasonlóval. Patinás egyesületek egész sora hullott el: hol van már „anyaegyesületünk” az NTE, a híres-nevezetes BTC – amelynek két csapata játszott először „rugósdit”, vagyis futballt Magyarországon –, a Budai 33, az NSC, a MAC, a BBTE és még sokáig folytathatnám. Az MTK négy évig volt tetszhalott. Tizenegy évig játszott más névvel. De itt van! Csoda? Igen is, meg nem is. Maga a tény, valóban csoda, s hogy mégsem az, azt az acélkemény alapok magyarázzák.
S ezalatt nemcsak a csodálatos eredményeket kell érteni, hanem azt a teljesen egyedülálló atmoszférát is, ami ebben a klubban uralkodott.

Mint 67 éve egy percig sem lankadó szerelmese ennek a három betűnek, kötelességemnek tartom, hogy tovább adjam mindazt, amit én az MTK-családról tudok. Család? Hadd idézzem itt a „legnagyobbat” (nemcsak szerintem, hanem a Nemzeti Sport népszavaztatásának eredményeként is), Orth Györgyöt. A háború után 1960-ban találkoztunk először, a római olimpián. Megöleltük egymást s neki az első kérdése ez volt: „Mi van az MTK-val?” És szemét elfutotta a könny, torkában gombóc nőtt! Aztán még kétszer futottunk össze a nagyvilágban. Mindkétszer ugyanez megismétlődött. Tudtam, persze, hogy tudtam az okát, mégis, harmadjára megkérdeztem: megható, Gyurikám, hogy ennyire szereted az MTK-t, de miért? „Miért?! Mert mindent neki köszönhetek! Amikor oda kerültem, szegény, egyszerű édesanyám sok pénzt kapott, az Elnök Úr pedig megkérdezte tőlem, van-e valamilyen személyes kívánságom. Tizenhat éves voltam. Ezt feleltem: Tanulni szeretnék, leérettségizni! „Nem is tudja, fiam, milyen nagy örömet szerzett nekem ezzel a kéréssel!” – válaszolta az Elnök Úr, és másnap már két instruktorom is volt. És leérettségiztem. De mindez semmi ahhoz a szeretethez képest, ami körülvett. És nem csak engem! A kis atlétát is, akinek még a neve meg se jelent a sportlapban. Rá ugyanúgy odafigyeltek. Bejártam a világot. De még egy ilyen klubbal sehol sem találkoztam. Mert nincs is!”

Már az MTK megalakulásának a körülményei is rokonszenvesek.

Húsz évvel vagyunk az 1867-es kiegyezés után, benne a nagy liberális korszakban, s ezzel együtt Európában. A sport is gyökeret vert és fejlődik. Az NTE a „gyűjtőlencse”. De a nyolcvanas évek végén furcsa hangok ütik fel a fejüket a klubban. Elhangzik egy mondat, amely mind többet forog közszájon: „Az ember már be sem teheti a lábát az NTE-be, hirtelenében annyi lett ott a zsidó és a proli!” Az érintett szülők nem nyelték le a megjegyzéseket. Összejöttek, összeesküdtek, és testületileg kiléptek az NTE-ből, hogy új klubot alakítsanak. A tehetősebbek zsebükbe nyúltak, és 1888-ban megalakult a Magyar Testgyakorlók Köre. Alapszabálya kimondja, hogy mindenki tagja lehet nemre, nemzetiségre, vallásra, foglalkozásra és állampolgárságra való tekintet nélkül, aki színeiben akar sportolni. Kár lenne eltitkolni, hogy mind kormánykörökben, mind a fővárosnál nagy szimpátiával fogadták az új egyesületet. A főváros a Hungária úton telket ajándékozott az új klubnak, amely felépítette stadionját, az ovál két hosszanti részében fából készült fedett lelátókkal, a két kanyarban betonlépcsős állóhellyel. A pályaavatón a különben nagy MTK-ista Bárcziházi Bárczy István polgármester végezte el a kezdőrúgást 1912-ben.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az MTK 1888 és 1939 között privilegizált helyzetben volt. Nem a felsőbb szervek részéről (azoknak a rokonszenve az első világháború után gyors ütemben szűnt meg), hanem gazdasági vonatkozásban. Ebben a korszakban gyors ütemben fejlődött az ipar és a kereskedelem, nagy bankok születtek, és ez a háttér nagyjából ott állt az MTK mögött (Magyar Kereskedelmi Bank, Leszámoló Bank, Angol–Magyar Bank, hogy csak a pénzintézeteket soroljam), és nem csak anyagi támogatást biztosított, hanem – és ezt csak napjainkban tudjuk igazából értékelni – állást is a versenyzők, játékosok számára!

Mindezek az előnyök azonban még nem hozták volna össze a családi jelleget, ha nincs egy olyan elnökünk, mint Brüll Alfréd. Jászi Oszkár, a nagy politológus és politikus mondta róla: „Ez a Brüll egy olyan csodabogár, melyet csak az élet képes kitalálni. A klasszikusokat görögül olvassa, minden nagy nyelvet beszél, hozzá még héberül is, művelt, okos, világlátott, független és begubózik a sportba!”

Igen, olimpikon, majd a Magyar Birkózószövetség elnöke, hogy nyelvtudásánál fogva rövidesen a Nemzetközi Birkózószövetség elnöke legyen. Nagy művét azonban az MTK-ban valósítja meg. Itt éli ki magát, életét kizárólag az MTK-nak szenteli. De a magas szintű sportteljesítménnyel nem elégszik meg. Fejébe veszi, hogy humanista klubot csinál az MTK-ból. Aki MTK-ista, azt különleges védelem illeti meg. Ebben a védelemben ő jár elöl, de elvárja minden vezetőtől, hogy hasonlóan cselekedjék. Azt is elvárja a tagoktól, hogy becsüljék és támogassák egymást.

De mindennél többet mond, ha példákat sorolok.

Ali, szudáni néger gyerek, sárga bugyogóban, piros mellényben, fezzel a fején szolgálja fel a kávét. Nagy középtávfutó-tehetség, és – mint minden külföldi – az MTK-ban sportol. Bodánszky Pali bácsi, az atléták vezetője, edzője és atyja hajnalok hajnalán kél, hogy reggel hét órakor irányíthassa Ali edzéseit a Hungária úton. Alit a főnöke nem akarja vasárnap versenyre engedni, dolgoznia kell. Pali bácsi tehetetlen, Brüllhöz fordul. Tabi Lászlóval, a későbbi népszerű humoristával és darabíróval éppen Brüllnél vagyunk, amikor a „mindenes” Vágó Tóni telefonon kapcsolja a kávést. „Nézze, uram, én nem vagyok jogász, de ha csak az kell, nálunk tizenkettő belőlük egy tucat, a főtitkárunk is ügyvéd. Lehetetlennek tartom, hogy a törvény megengedné, hogy egy dolgozónak ne lehessen egyetlen vasárnapja sem.”

Hallgatás, a kávés beszél. Újra Brüll: „Nézze, uram, az ön engedelme nélkül, vagy az engedélyével Ali vasárnap versenyezni fog. S ha ezért netán elvesztené állását, egy percig sem lesz munkanélküli, mert nekünk nemcsak jogász tagjaink vannak, hanem kávésok is. És nem is egy!”

Más. Délelőtt 11 órára az Elnök Úr kéret. Korán érkezem, van még időm a klubház vendéglőjében egy pohár sörre. Az egyik asztalnál három munkás ember beszélget. Az egyik viszi a szót. Nini, Rácz! Az amatőr Rácz, Roder, Janda halfsorból. Meséli: „...és az asszony egyre csak jajgatott. Mit csináljak? Átszaladtam ide, az irodába, és kihívtam a mentőket. Bevitték a feleségemet a kórházba, és az orvos azt mondta, műteni kell. Másnap, vagyis már aznap volt, jön az Elnök Úr. Ha találkozunk, mindig elviccelget velem. Mi újság? Jaj, mondom, nagy baj van! És mesélem. Azt mondja az Elnök Úr, hozzájárulok-e, hogy átszállítassuk az asszonyt a Zsidó kórházba, Molnár főorvos úrhoz? De hát, Elnök Úr! A főorvos úrhoz Bécsből járnak át az emberek műtétre... Ezzel maga ne törődjön, Molnár ugyanúgy tagja ennek az egyesületnek, mint maga. Kutya kötelessége, hogy egy MTK-ista rendelkezésére álljon! Nos, beleegyezik, vagy nem? Persze, igent mondtam. És képzeljétek, az Elnök Úr még arról is gondoskodott, hogy a műtősök, meg az ápolónők megkapják a borravalót, aztán taxival hozatta haza a feleségemet ... És tudjátok, mi vagyok én az MTK-ban? Egy porszem. De ez ilyen klub!”

Nem tartozna ide, de – bocsánat! – ez is benne van az MTK-pakliban. Salamon Béla nem szívelte a rakkoló, kevés technikával megáldott játékosokat. „Ezek nem nekünk valók!” Ilyen volt Rácz is. Meg nem állt a pályán, rohant, dűtött-borított, nagyon lelkes volt. Mesélem neki a Rácz-ügyet. Válasz: „Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy a klub jóságáért viszonzásképpen olykor-olykor adhatna egy-egy labdát az MTK-nak is meccs közben!”

Brüll azért hívatott, mert tudta, egyetemi hallgató létemre önfenntartó lévén, vékony pénzen élek, ezért minden újságba való eseményt először nekem mondott el. S akkor még hozzátette: „Ja, igaz is, majdnem elfelejtettem, a minap összefutottam Relle Pállal a Magyar Hírlap szerkesztőjével, mondom neki, nagyon élvezem a maga glosszáit és krokijait. Nos, Rellének éppen ezek a műfajok kellenek. Keresse fel őt!” Felkerestem, és attól kezdve dolgoztam a Magyar Hírlapnak is. Aztán, amikor már az Újságnál belső munkatárs lettem, és megengedhettem magamnak, magától érthető volt, hogy a suszterem, a szabóm, az éttermes, ahol ebédeltem, MTK-ista volt, és tele voltam hivatali MTK-kapcsolatokkal. Egyszer azonnalra kellett az útlevél. A főkapitányságon nem volt senki ismerősöm. Kihez forduljak? Az MTK-hoz! Preiszmann Lajos (Józsi bácsinak hívtuk) azonnal adott egy nevet, ma is emlékszem rá, az illetőt Ébnernek hívták. Két fényképpel bementem, ívet töltöttem ki, jártunk szobáról szobára, közben lejátszottuk a jövő vasárnapi Fradi-meccset, és már jöttem is ki, útlevéllel a kezemben.

Péntekenként Brüll házának első emeleti lakása folyosójának ablaka nyitva. Szegények állnak sorba, és kapnak 5-10 pengőket a szobában, az asztal mellett ülő Vágó Tónitól. A volt versenyzők, játékosok, alkalmazottak, akik nehezen élnek, havonta egyszer részesülnek nagyobb összegben.

Ők a „családhoz tartoznak”.

Nemegyszer csodáltuk meg Brüll kapcsolatteremtő készségét és ötletességét. Feltűnt neki, hogy mérkőzések alatt a város felé eső kanyar mögötti hatalmas lakóház minden ablakában számosan nézik a játékot. A hatalmas bérház „BSzKRt-lakótelep” volt. Egy délelőtt átküldte Weisz Ágit (1945 után Vörösvári Ágoston) azzal az ajánlattal, hogy ki-ki félárú állóhely értékének megfelelő évi ülőhelybérletet kaphat, a nagytribünön. Jöjjenek át, és szurkoljunk együtt az MTK-nak! Az egyezség megköttetett, és nagyon megszerettük a beszkártosokat, akiknek egyik utolsó mohikánja – akit fiatalkorában még mint kalauzt ismertem meg –, egy bizonyos Tánczos nevezetű, még nem is olyan régen rendezői ténykedést végzett az elnökségi páholy környékén.

És külön fejezetként valami, amit nagyon lényegesnek tartok.

Viszonyunk a Fradihoz. Ahhoz a csapathoz, amelyről közszájon forgott az Elnök Úr megjegyzése: a III. Kerülettől ki lehet kapni, de a Fradit meg kell verni! Mintha ugyan „ősellenségről” lett volna szó ... Éppen fordítva volt! Először is, ha kikaptunk a Fraditól, akkor a zöld-fehér vezetők és a játékosok már lesték az ajtót, mikor kopog be Brüll Alfréd, hogy gratuláljon. A sportpolitikában, a szövetségekben mindig együtt léptek, azonos álláspontot képviseltek. És volt egy hosszú időszak, amikor együtt rendezték a mérkőzéseket is úgy, hogy az Üllői úton mi, a Hungária úton pedig a Fradi játszotta az előmeccset. Amikor pedig a fasiszta terror fojtogatni kezdte az MTK-t, a Fradi volt az első, amely kiállt mellette.

Írta: Barcs Sándor

Megjelent az MTK Brüll Alfréd Egyesület Facebook-oldalán.

Köszönjük Blaha Juditnak, hogy betekintést engedett a rendkívül gazdag archívumába.

Ezt olvastad már?