Kézilabda
Dakos Noémi
MTK legendárium | 249. rész
Az MTK-alapító Szekrényessy Kálmán élete. 30. rész.
Mint az orosz-török háborúban már egyértelműen látszott, Szekrényessy Kálmán bizonyos felderítői szolgálatokat is ellátott katonai tevékenysége mellett. Hírszerzői tevékenységének kezdete a francia-porosz háborúra vezethető vissza a Gambettával és Garibaldival kapcsolatos személyes élményei is ezt valószínűsítik. Köztudott, Szekrényessynek több éven át tartó berlini működése, hol minden bizonnyal a porosz titkosszolgálat kötelékében tevékenykedett, mely ekkor a világ legmodernebb hírszerzői szolgálatát működtette. Életének jelentős időszaka kapcsolódott Berlinhez, mely sokak szerint a legkatonaibb város volt a világon:
A porosz katonai hírszerzés katonájaként Szekrényessyben egyik első magyar hírszerző-felderítőnket tisztelhetjük, ki 1882-ben burkolt formában, de mégis egyértelmű utalásokat tett korábbi ilyen irányú működésére:
„Katonakém! A legújabb kor egyik hadászati vívmánya, hogy ezen hasonlíthatlanul nagy önmegadást, kiváló elszánást és erős bátor lelket igénylő hazafias cselekvény végre is elösmerést talál – noha előzetesen csak szakférfiak előtt. Még az újkor kezdetén is a hadkémkedéshez bizony rendesen csak oly egyéneket alkalmaztak, kiknek ritkán volt ismerete katonai dolgokról. […] A hadkémkedésnél napjaink hadászata, mint harcászata fontosabb, jelentőségteljesebb hadiszolgálatot nem ismer. […] A kiváló hadvezérek mindenkor rendkívül nagy fontosságot tulajdonítottak a szakavatott kémkedésnek. […]
Halhatatlan érdemeket gyűjtött magának Washington egyik kéme, akit a békekötés után országszerte ünnepeltek. A tulajdonképpeni szakszerű kémkedés azonban egyedül azóta létezik, amióta tisztek vállalkoznak e páratlanul veszélyes hazafias szolgálatra.
Ez irányban dicséretes kezdeményező a porosz hadsereg tisztikara volt. A jó példa szükségképp utánzásra talált, csakhamar az összes hadügyérségek a hadkémkedés újjáalakításán dolgoztak s e munka eredménye máris észlelhető. […] Ha elfogják őt, a kegyelmet nem adható bírák halálos ítéletét sértő gúnyok között hajtják végre rajta, vigasz, részvétnyilvánulás, sőt sajnáltatás nélkül kell meghalnia, és ami ránézve a legkeserűbb, gyakorta félreösmerve, meggyalázva: mert szólania nem szabad. Bátorság, hősiesség, vakmerőség! Mik vagytok ti a halálmegvetéshez képest, amely összeszorított ajkakkal, néma nyelvvel fogadja a becstelenítő halált. Pedig gyakran még a háládatos megemlékezés sem róhatja le köteles adóját az eltűnt kém irányába, mert halála helyéről, részleteiről mit sem tudhatni meg. Eltávozott körünkből, háromszor-négyszer már küldött nagybecsű, fontos közleményeket, sőt kisebb rajzokat is, de azután hétszámra kimaradtak levelei, mert hírt sem kaptunk felőle, valószínűleg meghalt. A véres háborút befejezték, a hadifoglyok hazakerülnek, de az önfeláldozó tiszt nem tért vissza. A hadügyérség illető osztálya fekete lappal borítja be az eltűnt nevét, melyre aranybetűkkel van írva: „Elesett a becsület mezején, áldás lengjen porai fölött.”
Vele szolgált bajtársai összegyűlnek, hogy egyikök emlékbeszédet tartson fölötte. A megható ünnepélynek vége. A kemény hadfiak százszor meg százszor néztek már szemhunyorítás nélkül a legrettentőbb halál szemébe, könnyezve borulnak egymásra, így ünneplik az eltűnt bajtárst. S ezzel azután hivatalosan is el van temetve az. Szomorú, lesújtó vég! A mai korszak kéme! Mindenütt ott van ő, ahol valamit kifürkészhetni. Tűr nélkülözést, daczol veszélyekkel, megveti a halált. És, ha legborzasztóbb helyzeteiben olykor-olykor eszébe jut azon félhető vég, amely őt fenyegeti, fájdalmas mosolyra vonul ajka, csöndesen susog valamit, melyből csakis e szókat hallhatni: honszeretet. Való! Nincs is és nem is képzelhető más bűverő a legtisztább honszeretetnél, amely e kiváló képzettségű, legszebb reményekre jogosító ifjakat azon veszélyes szolgálat elvállalására késztethetné, amelynek jutalma – körülbelöl minden harmadik esetben – a bitófa. Európa békéjének fenntartása kétséges. Az orosz terjeszkedési politika veszéllyel fenyegeti hazánkat is, de azért bízzunk igazságos ügyünkben, erőnkben és abban is, hogy kémeink az orosz várakról, hídfőkről és hadállásokról igen sokkal tökéletesebb rajzokat, térképeket juttattak illetékes helyre, mint a honunkat járó orosz kémek a czár hadügyérségének birtokába.”
Részben felderítői, részben megfigyelői minőségében számos katonai esemény közvetlen közelében találjuk a későbbi MTK-alapítót, hol, mint szakíró is számos tudósítást készített. Így tett az orosz-török háborút követő angol-orosz éleződő konfliktus idején, ahol az aldershoti táborban közvetlen közelről szemlélte a brit mozgósítás eseményeit:
„Az aldershoti állandó tábort meglátogattam. Valami negyvenezer ember volt ott összpontosítva, mert Anglia és Oroszország között oly feszültek voltak a viszonyok, hogy a háború kitörését valószínűnek tartották Nagybritanniában. A berlini kongresszus közbejötte azonban kiegyenlítette a két nagyhatalom közötti versengést, helyesebben mondva meggátolta annak fegyveres megoldás útján való azonnal bekövetkezését.”
Szekrényessy örömmel konstatálta Anglia Oroszországgal szembeni fellépését, vagyis a Balkán igazságosabb politikai térképének megrajzolási esélyét.
„A büszke Albion végre megmozdult! Az angol leopárd kinyújtja hatalmas karmait, hogy kényszerítse az északi medvét könnyen szerzett zsákmányának elbocsátására. A brit páncélos hajóhad már rég a Márvány-tengerben horgonyoz. […] Mily nagy különbség, mily megmérhetetlen távolság van Anglia szárazföldi és tengeri hadereje között. Az egyik oldalon az elmaradottság, a másikon a legnagyobb előrehaladás, a szárazon tömérdek hiány, a tengeren páratlan tökély. Egyébiránt ez utóbbi körülmény fő oka annak, hogy a brit hadsereg minden tekintetben elmarad a többi európai hadsereg mögött. Az angol hadsereg kitűnő, jó anyag fölött rendelkezik, azonban ez anyag harcászati kiképeztetése, a betanított csapatok vezénylete, szervezete és beosztása gyarló. […]
De miért? Mert nem volt biztonsága sohasem veszélyeztetve, hiszen a szigetország nyugalma biztosítva volt páratlan jóságú hajórajai által. […] A gyalogság csapatmozdulatai sehogy sem elégítettek ki engem, a csatárláncban határozottan ügyetlenül viselték magukat […] egyesek nem födték magokat eléggé […] a gyorsmenet sok kívánnivalót hagy. […] A lovasság gyönyörű, kivált lovaik szépek […] a gyakorlatok sőt még az iskolalovaglás is azonban meglehetős gyönge lábakon állnak. […] A kitűnő, jó puska dacára a céllövészetnél nem valami sok egységet láttam a kimutatási táblákon följegyezve. […] Az egyenruhán csak igen ritkán csillog kitüntetés […] Angol tisztnek idegen érdemjelet elfogadni tilos. Az én szerény nézetem szerint ez a szabály föltétlenül helyes és követésre lenne méltó. Ha az angol tiszt mellén érdemkereszt tündöklik, úgy azt ő bizonyosan teljes mértékben megérdemli. Nálunk már egészen bevett szokás egy keresztecske eredetét kilenctized részben pártfogásnak és csak egytizedben érdemnek tudni be. […] Nálunk, ha valaki vitézül viseli magát, azonnal földíszítik, pedig csak kötelességének tett eleget, míg [az angol hadseregben ez a mondás járja] „Anglia elvárja mindenkitől, hogy kötelezettségét teljesítse.”
Szekrényessy Kálmán, ki „valamikor daliás tiszt volt,” annak ellenére, hogy felhagyott az aktív harctéri szerepléssel, (ahogy ő fogalmazott) „a véres harcok elmúlának,” mégis egy életen át figyelemmel kísérte a hazai és nemzetközi katonai és hadi cselekményeket, sőt 1914-ben, hatvannyolc esztendősen az első világháború frontjára is jelentkezett, hova természetesen életkora miatt már nem került besorozásra. Hetven esztendősen írott, tizenhét versszakos költeményében így búcsúzott hajdani „daliás” katonaéletétől:
„De bősz ellenségünk hordája – a béke-áldástól megfoszt,
Orozva támad s ehhez megnyert – cinkostársul franszot és oroszt.
A régi harc költészetéből – misem maradt ránk, s ez fájó,
De új fegyvert kaptunk cserébe – ez a kétféle léghajó.
Ön egykor ezt tőlem hallá.
A múlt csatája gyermekjáték – tekintve most a korszerűt,
Lovasságunk ma sáncol, harcol – ott is végez nagyszerűt.
A múlt emléke bíztatott.
Mozsárgolyó hegyormon átszáll s ilyen magasból vág le ránk,
Honnét lövik ki? Azt nem látjuk – hangos, de füsttelen csatánk.
A múlt emléke bíztatott.
Lovasroham, fölrobbant akna – kilőtt golyó, mind vértontó,
De mindennél több veszélyt tartalmaz – a büszke harci léghajó.
Elég volt, int öregkorom.”
