Az MTK fenegyereke – Páhok István (1907-1970) elfeledett élete IX. rész („Fiaim, záróra, záróra!”)

MTK legendárium | 38. rész. Szekrényessy Attila sorozata.

A háborút követő esztendőkben egy ideig a IX. Kerületi Elöljáróság altisztjeként tevékenykedett. Ezen állás azonban merőben ellentétes volt minden szabályos kispolgári megszokottságot kerülő mentalitásától. Sokáig nem is szenvedhette e hivatalt sem.

A Horthy korszak idején – klubjának az MTK-nak is köszönhetően – stabil egzisztenciális viszonyok közé került. Mindezt jól bizonyítja, miszerint 1941-ben vadonatúj oldalkocsis motorkerékpárt vásárolt. A státuszszimbólumnak minősülő járművet azonban néhány nap múltán eltulajdonították tőle. Az eset és Páhok jelentőségét jól mutatja, hogy az incidensből sajtóhír, a sajtóhírből jelentős nyomozás kerekedett. A járművet mégsem a rendőrség, hanem Páhok egyik Taksonynál automobilozó úri jótevője fedezte fel, aki krimibe illő hajszát követően kézre is kerítette a tetteseket.

Az aktív sportélettől 1944 táján vonult vissza, ettől kezdődően jobbára csak nézője lett az úszóversenyeknek.

Az 1948-tól beköszöntő, ún. második kommunista diktatúra nehezedő viszonyai között – sofőri végzettségét felhasználva – a Budapesti Fővárosi Közterület Fenntartó Vállalat (FKFV) alkalmazásában állt.

Ezzel párhuzamosan sikerült nyári, idényjelleggel elhelyezkednie az egykori Millenniumi strand úszómestereként. E kicsi, tengeri homokkal felszórt strand kabinsora előtt posztolt nyaranta, őrködve a vízben lubickolók testi épségére.

Ennek a strandnak egyetlen hidegvizes medencéjében tanította meg nevelt fiát, Páhok Antal Pétert úszni, aki utóbb pillangóban az országos bajnokság harmadik helyezettjeként végzett, később pedig egy időre a Szőnyi uszoda úszómestere lett, és mint ilyen huszonnégy ember életét mentette meg.

Páhok István tehát nyaranta úszómesterkedve élte világát, telente pedig hókotróval „kalandozott” Budapest utcáin.

A Millenniumi strand lebontását követően a Lágymányosi Öböl-strandon tevékenykedett, ahonnan Budafokra, a Budapesti Spartacus uszodájába került, hol nagy örömére foglalkozhatott az utánpótlás-neveléssel.

Itteni edzői munkájához köthető Konrád János kezdeti trenírozása, ki utóbb a tokiói olimpián győztes vízipólócsapat tagja lett.

Szénási részben szintén Páhok felfedezettje volt, akivel 1954 ben találkoztak először a Császár-fürdőben.

Páhok ekkor már jó ideje tanulmányozta Szénási úszótechnikáját, sajátos kéz- és lábtempóját. Azt javasolta a mozgásában korlátozott, de lelkes úszónak, hogy járjon egy hónapig szorgalmasan edzésekre és utána megmondja neki, lehet-e belőle valaha hosszútávúszó.

Páhok végülis (akárcsak az MTK) erősen biztatta a fiút, sőt egyenesen a hosszútávúszás irányába terelgette. Kapcsolatuk Páhok élete végéig tartó barátsággá terebélyesedett.

Később – 1956 tavaszán – a Császár-fürdőben Páhok öt társával együtt (köztük az általa mentorált Szénásival), a La Manche-csatorna 33 kilométerének leúszására tettek kísérletet. Végül Páhok 28 201 métert tejjesített, Szénási ugyanakkor 25 kilométert úszott.

Élete utolsó vízközeli munkahelye a Szőnyi utcai uszoda volt. Egyik nap, mint úszómester, azt követően pedig (1959-től) a Ganz Mávag Úszó Szakosztályának edzőjeként tevékenykedett a Rudas fürdőben, fáradhatatlanul serénykedve a fiatalság sportnevelése terén.

Szakedzői tevékenységét leginkább a konkurencia keserítette meg, különösen helytelenítette, hogy – saját bevallása szerint – Székely Éva több tehetséges és éveken át sikeresen alapozott tanítványát csábította magához, ezáltal mások befektetett munkájának babérjait aratva le.

Tanítványait mindenekelőtt kitartásra ösztönözte, állandó feladatul szabva számukra, hogy összekötött lábbal tempózzanak a medencében, több száz métert teljesítve.

Nem csoda, hogy fia – akit még óvodás korában (hat krémessel) ösztönzött a medence széltében, majd hosszában való átúszására – vált e sajátos úszópróba virtuózává. Felnőtt korában pedig bátran fejlesztette virtussá a nevelőapjától tanultakat.

A Páhok fiú fogadásból, összekötött kézzel és lábbal (!) merült több méter mélyre és hozta fel szájával a medence aljára dobott aranygyűrűt. A felelőtlenség határán mozgó bravúros mutatványnak ára lett. Az alkalmi búvárnak dobhártyája szakadt.

Az ország művészköreiben is kedvelt Páhok Istvánt – ismerve örökké vidám és bohém mentalitását – hamar beajánlották a filmgyár statisztájának. Itt is sziporkázó tréfáinak és karakteres egyéniségének köszönhetően boldogult, rövid időn belül afféle főstatiszta lett.

Pillanatok alatt már kisebb epizódszerepeket is bíztak rá, s a tömegjelenetek alkalmával rendszerint az előkelőnek számító fő helyre állították.

Ugyancsak filmes kapcsolatainak köszönhetően rendszeresen ingyen járt az Erkel Színházba, hol a hangstúdióban mindig akad számára potyahely.

Idős korának anyagi gondjain enyhitve, értékesebb (többnyire ezüst) trófeáit pénzé tette, pacalra vagy olcsó „2-es kolbász”-ra váltva.

Ereje lanyhultával mind görcsösebben ragaszkodott egykori dicsősége helyszínéhez, az uszodához. Minden hétvégét feleségestől – vagy anélkül – a Dagályban töltötte.

Az 1950-es, 60-as években, kis családias törzsközönség verődött össze itt, akiket a legbensőségesebb múltbéli viszony fűzte össze.

Karácsony közeledtével e kicsiny klub tagjai karácsonyfát állítottak és egymásnak apró ajándékokkal kedveskedtek, majd a vízben ülve felzengett egy-egy száműzött egyházi ének, melynek szólóját Páhok kellemes tenorja szolgáltatta.

Az örökké vidám és optimista kis Páhok István megöregedett, és öregségével felszínre kerültek sportban túlhajszolt életének betegségei. Harcos küzdelmek és könnyed bohóságok között eltelt élete, rá jellemző stílusossággal ért véget.

A súlyos szív, tüdő- és gyomorbántalmak miatt ágyban fekvő Páhokot szigorú diétára fogta orvosa. Az egykori huncut suszterinas azonban addig könyörgött feleségének, hogy számára egyik kedvencét a főtt fejhúst készítse el, míg a szívhez szóló kérést az asszony megtagadni nem tudta. A kis adagokra osztott ételt azonban Páhok – élete utolsó nagy teljesítményeként – egy óvatlan pillanatban mind felfalta. Másnap a mindössze hatvanhárom esztendős férfi, 1970. május 23-án örökre elaludt. Két szenvedélye vitte halálba, a mértéktelen úszás és a mértéktelen evés...

Személyével nemcsak az aranykorát élő, 1922-1943 közötti Balaton-átúszási versenysorozat, nemcsak az MTK, de a magyar sporttörténet egyik jelentős szakasza is megszakadt, melyről ekkor még keveseknek volt tudomása. Az ismeretlenség homályából kikutatott életével éppen ezt a hiányt próbáltuk pótolni, méltó emlékkövet állítva szeretett klubja, az MTK nevében...

Ezt olvastad már?