A lelkierő diadala – az elfelejtett MTK-s hős Szénási Imre (1932-1994) V. rész

Szekrényessy Attila sorozata | 14. rész

Szénási Imre úszás iránti szerelme változatlan maradt, gyorsúszóként azonban nem teremhetett neki babér, vízipólósként is védtelen volt a víz alatti csatározásokban.

Amennyiben a lelkén esett gyermekkori sérülésekből ki akart gyógyulni, hosszútávúszóvá kellett válnia. Nap, mint nap a lehetetlent ostromolni, minduntalan az egészséges emberek ámulatát és csodálatát kivívni. Szénási számára ez maradt az egyetlen kiút. Nehéz, küzdelmes pálya, mely azonban könnyen önpusztító irányt vehet…

1947 táján nőtt elhatározássá benne a felismerés. Ettől kezdve minden szabadidejét az úszás gyakorlására fordította. Költségkímélés szempontjából tavasztól késő őszig a Dunában úszott, majd mikor már: – olyan hideg volt a víz, hogy lilára fagytam benne, akkor a Csasziba mentem át.

Amennyiben beszélhetünk a sportban autodidakta, ösztönös önfejlesztésről, úgy Szénási Imre esetében okvetlenül élnünk kell ezzel a kifejezéssel. A csavarárúgyári műszak letelte után a lelkes amatőr minden idejét a medencében töltötte: – Addig róttam a hosszokat, amíg az úszómester ki nem kergetett, hogy záróra.

Ösztönös elszántsággal és töretlen lelkierővel és bizonyítási vággyal készült valami nagy, világot megrázó teljesítményre.

Egy esztendő elmúltával – fizikai kondícióját elegendőnek érezve – benevezett élete első hosszútávúszó versenyére, melyet, mint folyambajnokságot rendeztek a Dunán. Az eredmény lehangoló, a béna lábú, gyermekparalízises Szénási Imre a vert mezőny sereghajtójaként érkezett a célba.

Összeszorított fogakkal, még elszántabban edzett tovább, nyaranta a Dunán, ősztől pedig a Császár uszodában.

Négy esztendőnek kellett eltelnie, míg újra rajthoz mert állni, hogy összemérje tudását az egészséges és többnyire professzionális mezőnnyel. Ez az 1951-es, hosszútávú dunai verseny éppen Szénási görcsös igyekezete miatt, kis hiján tragikus véget ért. A verseny elején, hullámoktól elsodortan az egyik stég alá szorult, ahonnan csak nagy nehézségek árán sikerült kivergődnie, majd röviddel ezután az áradásos Duna közepén feltorlódott uszadékfák csapdájába került, innen pedig csáklyás matrózok menekítették ki.

Szénási a rá jellemző vasakarattal és konok elszántsággal ezután sem adta fel, az utolsók között ugyan, de célbaért, melyről a korabeli tudósító csupán annyit érzékelt, miszerint: „a jobbak, már forró teájukon is rég túl vannak a csónakházban, amikor Szénási meg néhány társa még javában küzd a habokkal.”

És Szénási tovább küzdött a habokkal, rendületlenül és konok módon, érezve, tudva, többre kell jutnia…

A kudarcok miatt nem esett kétségbe, tudomásul vette, hogy számára az élet nagy harcokat tartogat: –Nekem általában elsőre nemigen sikerültek a vállalkozásaim.

A küzdelemnek csupán egyik – nem elhanyagolható – eleme a fizikai test legyőzése, annál fontosabb az akarat diadala. A lélek betegsége képes a testet is megbetegíteni, míg az egészséges lélek alapja lehet a testi egészségnek, általános kiegyensúlyozottságnak. Saját nyomorúságain keresztül erre érzett rá az úszó Szénási is. Az ilyen cél érdekében végzett küzdelem sohasem értelmetlen, sőt egyenesen lelket nemesítő.

Szénásinak sajátos helyzete miatt mindenekelőtt oly hatékony úszótechnikát kellett kidolgoznia önmaga számára, mellyel, ha nem is gyorsasági tekintetben, de hosszabb távok leküzdése szempontjából versenyképessé válhat.

Saját technikájáról így vallott: – Éppen csak kiemelem a karomat a vízből, amikor tempót veszek, nem forgatom a fejemet, a nyakamat. Én csúszom a vízben, levegőt is a „víz alatt” veszek, olykor fél órán át. Azt a légbuborékot szívom be, amelyet a kartempómnál lopok be a víz alá, a szám elé. Azt is megtanultam, hogy állóvízi, több napos úszásnál, egy-másfél órát egyfolytában aludni is tudok, úgy, hogy közben automatikusan mozgok előre a vízben.

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész

(Folytatjuk).

Ezt olvastad már?