Atlétika
Krizsán Xénia
A lelkierő diadala – az elfelejtett MTK-s hős, Szénási Imre (1932-1994) I.
MTK legendárium | 10. rész. Szekrényessy Attila sorozata.
Szénási Imre életútja szép példája a lelkierő diadalának, miszerint a világraszóló sportteljesítmények során a nyers erő mellett milyen óriási szerepe van a lélek erejének.
Szénási Imre hosszutávúszó pályája merőben eltért a kiemelkedő elődökétől. Őt nem kiváló sportérzéke és nem is a férfias virtus avatta úszóvá. Szénási azért tanult meg úszni, hogy éljen, és mikor úszott, életéért, lelki egészségének helyreállításáért küzdött. Sem testalkata, sem egészsége őt nem erre predesztinálta, éppen ezért önmaga legyőzésén keresztül válhatott minden teljesítménye valóságosan is a lelkierő diadalává…
Földi pályáján való indulása miatt magát legkevésbé sem nevezhette sikeresnek. Szénásit is kishíján azon névtelenül szenvedő honfitársaink közé sorolhatnánk, kiktől az egészséges emberek általában szánakozva fordultak el. Ebben az esetben a história itt véget is érne. Szénási esetében azonban mégis valahogy másként történt minden…
Történetünk hőse 1932. március 15-én született Budapesten, Szénási Rudolf gyermekeként. Anyja gyermekágyi lázban hunyt el, órákkal azután, hogy gyermekének életet adott.
A kis jövevény így került mindjárt megszületését követően lelencházba, meleg családi otthon helyett rideg és barátságtalan közegbe.
Röviddel ezt követően mégis rámosolygott a szerencse, szerető szívű gyermektelen házaspár fogadta örökbe. Koszó Mihály, újpesti bőrgyári munkás és felesége igyekezett – szerény anyagi lehetőségeikhez mérten – mindent megadni a kisfiúnak.
A szépen fejlődő háromesztendős gyermek életére a küszöbön álló 1935-ös esztendő azonban sötét árnyat vetett. Kitört, az úgynevezett Heine-Medin-kór járványa, ismertebb nevén a gyermekparalízis.
A Sabin oltást megelőző időszakok félelmetes betegsége volt e gyermekbénulás, mely egy-egy járvány alkalmával ezerszám szedte áldozatait.
Szénási Imre is megkapta a gyógyíthatatlan kórt. A nevelőszülők igyekeztek mindent elkövetni a gyermek megmentése érdekében. Tíz esztendőn át több időt töltött el egy-egy gyógyintézményben, mint befogadó családja körében.
Egymást követték a műtétek, csontátültetés, ideg, és izomátcsoportosítás, lábnyújtás és végül a gipszcsizma. Mindhiába. A folyamatot visszafordítani nem lehetett, Szénási Imre bal lába mindvégig béna maradt.
Életének e drámai korszakáról, a tét nagyságáról ekként vallott maga az úszó:
– Egy főorvos azt ajánlotta nevelőapámnak, legjobb volna amputálni a bal lábamat, és amikor az apám megkérdezte tőle, hogy belehalhatok-e egy ilyen műtétbe, a doktor vállat vont. Előfordulhat, de miért csinál belőle gondot jóember, a lelencből bármikor vehet ki egy másik gyereket. Nevelőapámnak ott volt a kezeügyében egy műszeres tál, azt vágta a főorvos úrhoz, ült is kéthetet miatta.
A kórházi kezeléseket követően a gyermeknek meg kellett kezdenie civil életét egészséges társai között. Innen datálhatók Szénási igazi lelki sérülései, melyet vele egykorú pajtásai okoztak
A sánta, vézna kisfiú állandó céltáblája lett gúnyolódásaiknak. „Sánta Lucifer”-nek csúfolták, kiközösítették, rendszeresen megverték, tudatosan okozva fájdalmat neki. Kegyetlen játékaik egészen a brutalitásig fokozódtak. Egy alkalommal még a kabátját is meggyújtották, majd megint máskor nyakig beásták a Duna part homokjába. A fulladástól az arra járó rendőr mentette meg. De előszeretettel vették el féltett kincseit, játékait.
Saját bevallása szerint azonban még ezeket is szívesen eltűrte volna, ha legalább játékaikba beveszik, de erre soha nem került sor. A mellőzöttség és folyamatos megaláztatások mindent legyőző szilárd akarattá és bizonyítási vággyá kezdtek érlelődni lelkében:
– Ekkor alakult ki bennem egy nagyon erős érzés, hogy csak azért is megmutatom, hogy semmivel sem vagyok kevesebb náluk, hogy fogok én olyan dolgokat csinálni, amit közülük a legerősebb, legügyesebb sem, hogy büszkék lesznek rá, hogy hozzájuk tartozom. (Folytatjuk)
