Atlétika
Jankovics Dániel
Welcome to Budapest
Csapatunk új játékosával, Dessaa Legros-val beszélgettünk első benyomásairól, illetve a beilleszkedés nehézségeiről.
– Kicsit több, mint két hete, hogy megérkeztél. Hogy haladsz a beilleszkedéssel?
– Hál' istennek mostanra már tudok aludni, túl vagyok az időeltolódás okozta kezdeti nehézségeken. Igyekeztem kicsit megismerni a környéket, felmérni a közlekedési lehetőségeket, de a szabadidőm nagy részét alvással töltöttem.
– Mi a legnagyobb különbség az amerikai és a magyar röplabda között?
– Számomra az a legfurcsább, hogy míg odakint nagyon fontos a kommunikáció, a játékosok folyamatosan biztatják egymást, itt többnyire csönd van a pályán. Igyekszem mindenben követni a lányokat, próbálok beilleszkedni a csapatba, és ezt kicsit megnehezíti, hogy kevesebbet beszélünk a pályán, de azért jól haladok.
– A mindennapi, civil életben mi volt a legfurcsább számodra Magyarországon?
– Van pár dolog, például gyakran megbámulnak még az utcán vagy a villamoson, sőt volt, hogy követtek is. Ezt leszámítva amúgy nincs olyan sok különbség, legalábbis semmi kirívó.
– Milyenek az első benyomásaid a magyar emberekről?
– A csapatból mindenki nagyon kedves, de a többség még kicsit félénk. Amerikában ehhez képest az első perctől kezdve belemásznak a képedbe, itt viszont mindenki megtartja a két lépés távolságot, amíg meg nem ismer. Az utcán is ezt látom, távolságtartónak tűnnek az emberek. Volt, aki segített, ha útbaigazítást kértem, volt, aki csak lerázott.
– Bár tudom, hogy egyelőre nem volt túl sok szabadidőd, de körül tudtál már nézni Budapesten?
– Nem igazán. Egyszer már próbáltam, de eltévedtem, és végül három óra kóválygás után keveredtem haza. Tervezem, hogy újra nekivágok, de biztos nem egyedül.
– Hogy állsz a magyar nyelvvel?
– Tudok már pár, többnyire az edzéseken használt kifejezést: sziasztok, mit csinálsz, ez az, még egy, hosszú.
