Karate
Hárspataki Gábor
Liu Shaolin Sándor a MOKSZ-nak nyilatkozott.
Előbb betegség és magas láz, aztán az ötszázon elért bronzérem, no meg a világcsúccsal megszerzett váltóarany miatt került a középpontba Liu Shaolin Sándor. Az olimpiai bajnok váltó befejező emberével beszélgettünk.
– Megijesztett minket a múlt héten a betegségével – hogy van most?
– Magamat is megleptem. Egyszer történt már velem ilyen, akkor kihúzták a fogamat, és utána belázasodtam, most is ugyanúgy éreztem magam. Vacogtam a takaró alatt, és nem szűnt a remegésem. Nem tudtuk, mit csináljunk, ezért vitt be Bánhidi Ákos a kórházba, de ott már nem fáztam, sokkal inkább nagyon melegem volt.
– Az öccse, Shaoang a sikeres hétvége után azt mondta, nem is volt beteg, csak félt a versenytől.
– Igen, ezzel én is viccelődtem már akkor, amikor még lázas voltam. Szerencsére viszonylag hamar jobban lettem, de a verseny első napján a bemelegítés első két körétől úgy elfáradtam, hogy csak azt kérdezgettem magamtól, hogy lehet, hogy ennyire fáj a lábam?
– Meg sem fordult a fejében, hogy visszalépjen a versenytől?
– Ha nagyon rosszul lettem volna, nem indultam volna, de már jól voltam, csak a láz legyengített.
– Mindezek után elég irreálisnak tűnt, hogy elérje a célját, hiszen ötszázon győzni akart. Lett belőle egy bronzérem és egy hatodik hely.
– És én mindkettőnek nagyon örültem. Ilyen előzmények után boldog voltam, hogy így sikerült számomra ez a két sprinttáv.
– A váltódöntőről nem is beszélve!
– Pedig nem indult számunkra jól a váltóverseny, hiszen estünk a negyeddöntőben, ott én váltottam le az öcsémet, és koriztam másfél kört pluszban, de csak sikerült megnyerni a futamot. Aztán az elődöntőben még benne volt a lábaimban a betegség, de akkor is megoldottuk jól a feladatunkat, csak a kínaiaknak ez nem tetszett, hatalmas bodicsekkel terített le. Szerintem egyértelmű szabálytalanság volt, szerencsére a bírók is így látták.
– Úgy vette át a stafétát a legvégén, hogy mindenképpen megpróbálja az előzést a második helyről?
– Amellett, hogy Sjinkie Knegt mögött loholtam, figyelnem kellett a mögöttem lévő dél-koreaira is, de egyszer csak nagyon erősnek éreztem magam. És a következő pillanatban már ott is voltam Knegt mellett, persze, hogy megelőztem! Onnan már csak azért kellett szorítanom, hogy el ne essek.
A cikk teljes egészében ITT olvasható.