Kenguru a kézbe, kígyó a nyakba (LAPSZEMLE)

Piros Zsombor az utanpotlassport.hu-nak nyilatkozott.

Piros Zsombor, az ausztrál nyílt teniszbajnokság tavalyi juniorbajnoka idén már a felnőttek között lépett pályára, igaz, még csak a selejtezőkben. A célját, vagyis megnyerni az első kört, teljesítette, egy héttel korábban Új-Kaledóniában pedig élete legnagyobb győzelmét aratta a francia Julien Benneteau legyőzésével. Hazatérte után beszélt arról, milyen érzésekkel vágott neki a meccseinek, milyennek találta a profikat, és hová szeretne eljutni a következő egy évben.

Tavaly, az akkor 17 esztendős Zsombort az ausztráliai nyílt teniszbajnokság juniorbajnokát már a repülőtéren népes sereg várta Melbourne-ből hazatérve, s napokig nem győzte adni az interjúkat. Az idén, a tavalyi győzelmének köszönhetően szabadkártyát kapott a „nagyok” közé, és a selejtezőtáblán meg is nyerte első mérkőzését. Az ATP világranglista 556.-jaként három szettben legyőzte a 172. helyen rangsorolt argentin Facundo Bagnist. Egy héttel korábban, Új-Kaledóniában pedig akkor még a 631. helyen állva az 56., páros Roland Garros-győztes, francia Julien Benneteaut verte, szintén három szettben. Most mégis a legnagyobb csendben tért haza a vártnál sokkal jobban sikerült ausztráliai kalandról.

A sikerei ellenére végtelenül szerény, szimpatikus teniszezővel az utanpotlassport.hu az MTK Budapest teniszpályáján készített interjút. 

− Ha csak egyet választhatna, mint karrierje legfontosabb mérkőzése, melyik lenne az?

− Ez nem lehet kérdés, természetesen a Benneteau elleni győzelem. Top százas játékost verni nekem eddig csak egy álom volt. Új-Kaledóniában a selejtezőtábláról küzdöttem fel magam, és láttam, hogy a francia játékoshoz közülünk sorsolnak majd valakit. Átfutott az agyamon, bárcsak én lehetnék az a valaki. Egyszerűen csak ütni vele a labdát, már az is hihetetlennek tűnt. Aztán megkaptam. Borzasztóan szerencsésnek éreztem magam, mert még akkor is többet tanulhattam volna, ha kikapok, mint mondjuk a kétszázadik ellen. Még ha ez utóbbi sem kis dolog. De akkor is. Benneteau az Benneteau.

− Mégsem játszott megilletődötten, hiszen megnyerte a mérkőzést.

− Azért ez nem ennyire egyszerű volt. Az első szettben úgy éreztem, csak futok az eredmény után. A szervajátékainak a közelében sem voltam, az egész szett során három-négy pontot ha nyertem. De hát ez az egyik legmarkánsabb különbség a felnőtt- és a juniormezőny között. Én pedig ebben még viszonylag gyenge vagyok, de legalábbis nagyon hullámzó. Bevallom, már annak is örültem, hogy az első szettben nyertem három játékot. Nekem már ez nagy eredmény volt. Amikor a másodikban öt-három volt neki, arra gondoltam, ugyanúgy teljesítek mint a belga Goffin, akit két hónapja két játszámában megvert. Ha itt valaki beszól nekem, hogy megnyerem a meccset, nem hiszem el.

− Mi történt?

− Sok fordulópont nem volt. Ütöttem két ászt, pontosan a csíkra, a lehető legnagyobb erőmmel, és a második után valami elindult bennem. Eszembe jutott, hogy de szép lenne ezt a nagy játékost megszorítani, vagy akár elkapni. Ettől kezdve már nem gondolkodtam, csak játszottam.

− Milyen érzés volt ezután visszatérni Melbourne-be a juniorgyőzelem helyszínére?

− Megcsókoltam a hetes pályát, ahol tavaly nyertem! Fantasztikus volt ismét ott lenni, amit csak fokozott, hogy ezúttal a felnőttek között. A célom egyébként az volt, hogy egy meccset nyerjek a selejtezőben, s most már azon sem lepődtem meg, hogy ismét meccslabdáról fordítva nyertem az argentin Facundo Bagnis ellen. De azt tegyük hozzá, hogy jó sorsolásom volt, ellenfelem salakspecialista, de mégiscsak háromszáz hellyel előbbre állt, mint én. Nagyon magabiztosan kezdtem, mint valami felnőtt profi, de persze nem tudtam tartani, és elment az első szett. A második tiebreak-jében volt a fordulópont, három meccslabdát is hárítani tudtam. Erre nagyon büszke vagyok, mert össze tudtam szedni magam, nem kapkodtam el a pontokat, felépítettem a játékomat még ebben a kiélezett helyzetben is. Ha Benneteaut nem verem meg egy héttel korábban, ez lett volna a legnagyobb skalpom. Korábban kétszázharmincadik volt a legjobb, akit megvertem.

− A tapasztalaton kívül milyen emléket őriz meg örökre első felnőtt ausztrál bajnokságáról?

− Nagyon megfogott az, amit magam körül láttam. A profik tényleg profik. Egész nap az edzőteremben vagy a pályán vannak. Minden percüket a tenisznek rendelik alá, látni, hogy csak ezért élnek. Amikor nyernek egy meccset, már a következőre készülnek, mintha az életükért játszanának. Én is ilyen szeretnék lenni, ezen az úton haladni tovább. Mostanáig a szüleim mindent elkövettek azért, hogy viszonylag normális életem legyen. Én azonban érzem, hogy ez egyre nehezebben tartható, s lassan itt az ideje, hogy csak a tenisz maradjon az életemben.

− Nem jelent ez túl nagy áldozatot ilyen fiatalon?

− Ez az én döntésem, az én álmom. Nagyon ritkán persze nekem is eszembe jut, milyen jó lenne több időt tölteni a családommal vagy a barátaimmal, mégsem érzem úgy, hogy túl nagy árat fizetnék, mert imádok teniszezni. Ezek az eredmények pedig olyan lökést adnak, hogy semmi sem lehet túl drága ezért az érzésért. Idén megpróbálok a legjobb kétszázötven közé kerülni, hogy egy év múlva ismét indulhassak a selejtezőkben. Szeretném újra átélni ezt a csodálatos érzést. De most már nem szabadkártyával, hanem saját jogon, a teljesítményemnek köszönhetően.

− Csak a tenisz jut majd eszébe Melbourne-ről?

− Á, nem. Életemben először foghattam a kezembe kengurut. És kígyó is volt a nyakamban.

Forrás: utanpotlassport.hu

Ezt olvastad már?