A legnagyobb elismerés

A sorozat utolsó részében Golovin Vlagyimirral, az MTK Budapest női kézilabdacsapatának vezetőedzőjével értékeltük a kék-fehérek idei szereplését.

– A szezon előtt a nyolcadik helyet tűztétek ki célul, a téli szünetben az utolsó előttiek voltatok. Tudsz örülni a kilencedik helynek?

– Igen, örülök a kilencedik helynek, igaz, könnyen lehetett volna jobb és rosszabb is, de összességében reálisnak tartom.

– Az ősz nem egészen úgy sikerült, ahogy reméltétek: a téli szünetben három ponttal, a tizenharmadik – kieső – helyen állt a csapat. Mi volt a gond?

– Egyrészt hiányzott az önbizalom, a kitartás, másrészt pedig rengeteg új játékos érkezett tavaly nyáron, ráadásul többnyire olyanok, akik kevesebb játéklehetőséget kaptak előző csapatukban. Tudtuk jól, hogy mire képesek, de bizony időbe telt, hogy újra felépítsük őket, hogy játékba lendüljenek, jó döntéseket hozzanak a pályán, megismerjék a taktikát. Voltak persze tévedéseink is az igazolásokat illetően, de szerencsére ezeket utólag korrigálni tudtuk. Én nem is elsősorban az ősszel szerzett három pontot keveselltem, inkább a közvetlen riválisok ellen elvesztett öt pontot sokalltam. Ezúton szeretném megköszönni a vezetőség türelmét, hogy nem rúgtak ki a rossz kezdés után, sőt, megerősítettek, bíztak bennem. Ez volt a bajnokság egyik legkritikusabb pontja, úgy vélem, végül meg tudtuk hálálni a bizalmat.

– A Siófok ellen aztán mintha kicserélték volna a csapatot, rájuk sem lehetett ismerni. Mi változott meg a téli szünetben?

– Nagyon sokat jelentett, hogy a Ferencvárossal tudtunk együtt készülni a téli szünetben, szeretném megköszönni ezt a lehetőséget Elek Gábornak. Valószínűleg mindkét csapat hasznára vált a közös munka, de nálunk mindenképpen látványosabb volt a változás: nem volt idő rágódni az őszön, rendet raktunk a fejekben, és sokat tanultunk a győztes mentalitásról a zöld-fehérektől.
A két igazolás is sokat lendített rajtunk: Termány Ritára és Jelena Abramovicsra gondolok. A kapuban sokkal stabilabbak lettünk, óriási tartást adott Léna a csapatnak, ha kellett, hatvan percen keresztül birkóztunk az ellenféllel. Ezt kértem szinte mindig a lányoktól: lehet jól és rosszul is játszani, csak küzdjünk az utolsó percig, és lehetőleg a végén dőljön el minden meccsünk.

– Melyik mérkőzésre emlékszel vissza a legszívesebben?

– Nehéz választani, ebben 13 meccses sorozatban nagy győzelmeket arattunk, komoly skalpokat gyűjtöttünk be. A Debrecen ellen minden klappolt, a védekezés és a támadás egyaránt, talán ekkor rukkoltunk elő a legjobb játékkal. De a Siófok elleni meccs volt a legfontosabb győzelmünk, ez jelentette a fordulópontot. Említhetném akár az Érd elleni döntetlent is, nagyon sokáig vezettünk a bajnokság egyik legerősebb csapata ellen.

– Az utolsó öt meccsen nem szerzett pontot a csapat, mintha elfáradtak volna. Ez volt a probléma?

– Nem venném egy kalap alá mind az öt meccset. A Siófok és a Vác ellen valóban nem volt erőnk, se mentális, se fizikális, nem haraptunk. A Kisvárda és a Debrecen ellen már küzdöttünk becsülettel, de nem tudtunk visszatalálni a győzelmek felé vezető útra. Ezzel együtt sem tudtam haragudni a lányokra, mivel az azt megelőző 13 meccses szériában mindent kiadtak magukból.

– Mit remélsz a következő szezontól?

– A lányok elég magasra tették tavasszal a lécet, legalább ilyen teljesítményt várok tőlük az idén, sőt, illene évről-évre előrelépni. Persze az összes többi csapat is ilyen célkitűzéssel vág neki a szezonnak, nagyon nehéz lesz a nyolcadik helyet megszerezni.

– Nagyon nehéz, hullámzó szezon volt. Szeretném Paál Lacinak is megköszönni a folyamatos támogatást: az ősszel szinte nem is aludtunk, próbáltunk mindent megtenni, hogy bennmaradjunk. Aztán ahogy elkezdtek jönni az eredmények, egyre többen voltak a meccseinken: szeretném megköszönni a szurkolóinknak is, akik rendkívül sokat segítettek tavasszal, nagyon örülök, hogy győzelmekkel tudtuk meghálálni a bizalmukat. Remélem, sokukkal találkozunk jövőre is a Tromoson, óriási szükségünk lesz rájuk, tömött lelátók előtt sokkal jobban teljesítenek a lányok. Emlékszem, többször is láttam egy családot a lelátón: apa, anya és két gyerek, hangosan szurkoltak, mind tetőtől-talpig MTK-s szerelésben – ez a legnagyobb elismerés.

Ezt olvastad már?